Vihar
Tavaszi enyhe délután,
Kinézek a szobám ablakán, Gyönyörűen süt a tavaszi Nap, De jő egy sötét felhőhad.
Lassan, vészjóslón jön felém, S a zord fellegeket mérvén, Becsukok minden ablakot, Majd gyorsan visszarohanok.
Nézem tovább a sötét felleget, Majd egész testem beleremeg, Mikor a felhők közül, Villám csap ki, üdvözül.
Még süt a Nap a kék égen, Menekülni nem tud, vétlen, Majd fényes testét betakarja, Sötét felhők növekvő hada.
Homály ereszkedik alá a tájon, Nem tudom miért, a vihart várom, Vészjóslón elsötétül minden, Menekülésem nincs innen.
A sötét fellegek, Elborítják az eget, Feltámad a viharos szél, S állatok ezre fél.
Érzik a veszélyt, mely közeledik, A táj néma, semmi nem hallik, Csak a zöld zizegve zörgő levelek, Mely zord zene füleknek.
Lassan, a sötét felhő közeleg, Lehűlt a levegő, elszállt a meleg, Elkezd cseperegni az eső, A felhőből kicsap a mennykő.
Egyre sűrűben csapkodnak,
Tán az istenek hadakoznak, Egyre hangosabban szólnak, Mert dűlőre nem jutnak.
Most mindennek hálát adok, Fedél nélkül nem hagyott, Mert eleredt a jégeső, Fehér lett a szürke felhő.
Hatalmas jégszemek esnek, Az állatok menedéket keresnek, Majd a jeget tavaszi zápor váltja, Mely felfrissülést hoz mára.
Zuhog az eső, S a sötét felhő, Lassan tovább áll, Fellélegzik a táj.
Az eső már csak csöpörög,
Az ég is távolból dörög, Már az ég se sötét, halovány, A táj se néz már oly mogorván.
Felhők közül kibújik a Nap,
Mi meleget, s jókedvet ad, Az első napsugár játéka, A kismadarak szép dallama.
A szivárvány szép árnya, Oly szép, én meg csak állok magamba, S nézem az elázott tájat, Lassan újjáéled, de fáradt.
2003.
|