Költői bánat
Magával ragad valami megfoghatatlan,
Érthetetlen bánat,
Mikor szobámban egyedül ülök,
És ajtaja zárva.
Nem szól se zene, se dallam,
Még madárcsicsergés se.
Tél van, sötétedik, és
Egyedül nézek a Semmiségbe.
Szomorún, gyáván, magányosan állok
E szoba közepén,
Rejtelmes, balga szomorúság
Rabul ejt ismét.
Hallom, csak a gép zúg,
Látom az utcai lámpafényt,
De lelkem valahol Mélabú Birodalomban
Keresi boldogság rejtekét.
Ama boldogságét, melyre
Itt is lelhetek,
Csak az ajtót kéne kitárnom,
S beengedni Lelkeket.
De mégse teszem,
Mert költői e magány,
Mert így megy az írás
Nap alkonyánál.
Költőként dalolom el,
Fogom versbe a bút,
E megfoghatatlan, magányos
Örök szomorú koszorút.
(2006. december 26.)
|