Az erdőt kérvén
Vége van a nyárnak, Hűvös szelek járnak, A táj színpompában játszik, A távolban egy léghajó látszik. Barna, sárga, fekete. Pont olyan, mint a táj színe.
A távoli homályban előbúj egy torony, Én az erdőben barangolom, Harang töri meg az erdő csendjét, Egy felhő az ég kék fényét, Sétálok egyedül, magamban, Senki nincs közel, s távolban.
Egyedül vagyok és gondolkodom, Kezemben a képed tartom, Leülök egy kőre a vízpart mentén, Az erdőtől egy választ kérvén, Tölgyfa árnyékában meghúzom magam, Szememből a könny lassan kifakad.
Nézem, hogy a Duna lassan folyik, Hogy a mókus a fán játszik, Nézem, hogy a barna levelek, S a kis bárányfellegek, Szállnak együtt a széllel, S lassan leszáll a sötét éjjel.
Kúszik lefelé a fényes Nap, De az erdő választ nem ad, Hallgat az erdő, s a kopár táj, Hallgatok én is, mert nagyon fáj, Az ég kékből vörösre váltott, A táj hangulata is megváltozott.
Csend lett újra hirtelen, Lényemen eluralkodik a félelem, Köd ereszkedik alá a tájon, Érzem, kissé fázom, Elindulok, lassan megyek, De kiutat az erdőből nem lelek.
Keresztül, kasul járok ez erdőben, Csak ő jár bódult eszemben, Képed még mindig kezemben tartom, A kiutat keresve fel nem adom, Nehezen, de meglelem a kiutat, De a kérdés nyitottan nem marad.
Hazafele az utcán, a sűrű ködben, Az utcai lámpák halovány fényében, Megállok, s kezem összeteszem, Majd a képed széttépem, Szememből a könny cseperegni kezd, Lelkem romokban, de idővel mindent feled.
2003.
|