Megint
Bambán bámulom a monitort. Amikor megunom, előveszem a könyvemet. Bebújok a puha, meleg paplan alá, és olvasni kezdem. Annyira belemerülök, hogy nem hallom, valaki jön fel a lépcsőn. Csak arra térek vissza a könyv világából a valóságba, hogy kopognak az ajtómon.
- Szabad!
És Te állsz az ajtóban. Annyira meglepődök, mint rút kiskacsa, mikor megtudja, hogy mégsem rút kiskacsa.
- Nővéred engedett be. – mondod – Remélem nem baj! Már nem bírtam tovább, hogy…
- Mit nem bírtál? – kérdezem, és közben azt gondolom magamban, hogy biztos hiányzom, azt nem bírod már. Éljen! Szeretsz! Végre! Juppijééé! Másért nem lehetsz itt egy csokor tulipánfavirággal a kezedben!
- Azt, hogy nem látom ezt a csini mini csicseriborsót – és elmosolyodsz, ahogy én is.
Hosszú beszélgetés indul… olyan mintha évek teltek volna el, hogy nem láttalak. Csupán két hét volt.
Kicsit cikinek érzem a pizsimet, de Téged láthatóan nem zavar.
Minden erőfeszítésemmel azon vagyok, hogy ne aludjak el, és Te ezt észre veszed.
- Látom, fáradt vagy – megcsókolsz – Hagylak aludni, holnap reggel visszajövök.
De én nem akarlak elengedni, mondom Neked némán, és magam mellé húzlak.
- Milyen jó megölelni! Már el is felejtettem! – suttogod, majd adsz egy szemérmes puszit az arcomra.
Én csak arra gondolok, hogy milyen jó így, Veled. A karjaid ölelésében. Többre nem is vágyom.
És reggel meglepetten veszem észre, hogy egyetlen védelmezőm a plüss, és hogy valami nagyon nyomja a vesémet.
A könyv. Amit olvastam, mielőtt beléptél…
Be se léptél!
Ez is csak egy álom volt.
Megint.
Egy álom Érted, Neked, akinek nem kellek.
(2007. április 29.)
|