Gondolkodtál már el azon, hogy ki vagy te? Nem csak úgy általánosságban, hanem a dolgok, és szíved mélyére hatolva, tudatosan, gondolkodtál már el? Sokáig azt hittem, hogy tudom, ki vagyok, mik a céljaim, az érzéseim, de rá kellett jönnöm, hogy tévedtem.

Egy éjszakán bámultam ki az ablakon, néztem az utcán rohanó embereket. A világról gondolkodtam, mikor a halványan égő lámpa miatt megláttam arcomat, ahogyan visszatükröződött az ablakon. Néztem magam, láttam borostás arcomat, ráncoktól összefonódott homlokomat, a fáradtságot szememben, de ezek mind csak külsőségek. Egyre hangosabban fogalmazódott meg bennem egy kérdés, amire hirtelen nem találtam választ… - ki vagyok én? – értetlenül ültem magamat nézve, de nem tudtam választ adni. A gondolataim szanaszét szálltak, nem alkottak egyetlen érdemleges egészet, csak szavak, szótöredékek… milyen nehéz, amikor magam elé tartok tükröt, s meg kellene fogalmaznom, ki vagyok én. Értetlenség, zavarodottság látszott arcomon. Nem is tudom, ki vagyok valójában, egy ember, aki talán máshogy gondolkodik, mint a többi? Nem hiszem, miért lennék én különb… minden ember más, mégis ugyan azok vagyunk, s egyszer ugyan azzá leszünk, talán a világnézetünk különbözik? Talán, de mindig van hasonlóság az emberek között, sőt, talán több is, mint ahogy gondolnánk. Valahogy azt érzem, hogy az ember sose ismerheti meg önmagát, mindenki változik, ahogy a világ is, és a reakciónk is. Nem skatulyázhatjuk be magunkat, hogy ez vagyok és kész, mert ezt így nem lehet… Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy soha nem iszok meg egy pohár sört…de a kíváncsiság hajt… és előbb utóbb felveszem a poharat, és megkóstolom. Nincs megírva a jövőnk, még ha sokan ezt is gondolják… mindig az adott körülmények és szituációk, valamint kezdetleges öntudatunk és tapasztalatunk dönti el, hogyan és miként cselekszünk. Azt hiszem, teljesen felesleges belegondolni abba, hogy ki is vagyok valójában, mert ez megfejthetetlen, csak ha a múltamra gondolok, ki hitte volna hogy ezt fogom csinálni, alkotok… szerintem senki, még magam se, mégis ezt teszem. Csak egy pillanatnyi képet látok magamból, s reménykedek, hogy jó irányt választottam, mert az életem én is irányítom, még ha sokszor nem is úgy tűnik. Hiszek abban, hogy saját magunkat csak akkor ismerhetjük meg, mikor halálos ágyunkon fekszünk majd, s az utolsó percben lepereg életünk milliónyi képe, akkor fogunk rájönni, hol is hibáztunk, de már késő lesz változtatni, s bocsánatért esedezni.

Most tudom ki vagyok, de a következő percben már lehet, hogy mást gondolok, aki ismer, azt hiszi tudja ki vagyok, de csak egy képet lát rólam, amit kialakított, de az nem biztos, hogy a valóságot fedi, ahhoz, hogy megismerjük a másikat, egy élet kevés.

„Ki vagyok én, nem tudom,

Tán már tudni se akarom,

Élem az életem, törekszek a szépre,

Hogy szeretetet hozzak sorvadó létre.”