A Deep Purple 1968-ban alakult angol Hard Rock zenekar

Eredeti felállás szerint:

Ritchi Blackmoore: gitár

Jon Lord: billlentyűsök

Jan Paice: dob

Nick Simper: basszusgitár

Rod Evans: ének

A hatvanas évek végén alakult banda számos változáson esett át az elmúlt 38 évben, de még mindig az egyik legjobb hardrock zenét játszó együttes.

A Deep Purple szinte mindent túlélt, amibe más rockzenekaroknak beletört volna a foga, drasztikus tag- és stílusváltásokat egyaránt. A brit hardrock zenei szféra zászlóvivői, akik elnyerték a Guiness Rekordok könyvében a világ leghangosabb zenekara címet.

A Deep Purple 1968-ban alakult, az akkori felállás szerint Ritchie Blackmore gitáros, Rob Evans énekes, Nick Simper basszusgitáros, Jon Lord billentyűs, és a dobos Ian Paice közreműködésében. A csapat eredetileg Roundabout néven, egyfajta kísérőzenekarként létezett, de hamar megtalálta a saját hangzását.

Skandináviai turnéjuk során írták meg debütáló lemezük, a Shades Of Deep Purple dalainak nagy részét. Talán leginkább poposabb hangzású albumuk nagy népszerűséget ért el az Egyesült Államokban, főleg egy Joe South feldolgozásnak köszönhetően. Az angliai piac azonban semleges maradt a zenekarral szemben. 1969-ben egy újabb sikerlemezt adtak ki, csak az államokban, Book of Taliesyn címmel, ezen is szerepelt egy feldolgozás, Neil Diamond: Kentucky Woman című dala.

Harmadik, a bandával azonos nevű nagylemezükön már egy újabb dimenzióba lépett muzsikájuk, főleg Jon Lord klasszikus zenei képzésnek köszönhetően. Nem sokkal az album megjelenése után a kiadójuk csődbe ment, és a tagcseréknek köszönhetően is a banda teljesen új irányba indult el: a mikrofont Ian Gillan, a basszusgitárt pedig Roger Glover ragadta kézbe.

Ebben a felállásban született meg 1970 –ben a rock és klasszikus zene forradalmi ötvözetét jelentő Concerto For Group and Orchestra című album. Miután a Brit Királyi Filharmonikusokkal rögzített anyag nem talált méltó elismerésre, Blackmore egy új, sokkal keményebb hangzás felé terelte a zenekart, ami ideális aláfestésnek bizonyult Gillan éneklési stílusához.

Az új recept működött: az 1970-es Deep Purple In Rock páratlan sikereket ért el, és több millió példány kelt el belőle. Az 1971-es Fireball folytatta a megkezdett szériát, rajta az időtlen Strange Kind Of Woman című dallal.
A csapat úgy tervezte, hogy a következő lemezt a Montreux Casino-ban rögzítik Svájcban, Frank Zappa azonban keresztülhúzta a terveiket, és egy fellépése után az egész színpad leégett: ebből az élményből született a Smoke On The Water című szám, amit minden kezdő gitáros elsőnek tanul meg játszani (és a Beavis and Butthead páros kedvence).

A dal a Machine Head albumon szerepelt, ami 1972-re a legismertebb rockbandák élére repítette a zenekart. Ezt a pozíciót csak megerősítette az 1973-ban megjelent Who Do We Think We Are. A siker ellenére a Blackmore és Gillan között támadt nézeteltérések miatt Gillan és Glover és kilépett a bandából.

1974-ben már David Coverdale énekes és Glenn Hughes basszusgitáros közreműködésével készült el a Burn című korong, míg Ian Gillan szólókarrierbe kezdett. A szintén 1974-es Stormbringer után Ritchie Blackmore is távozott, hogy megalapítsa a Rainbow nevű zenekart, helyére Tommy Bolin gitáros került. A változások végül oda vezettek, hogy 1976-ban a Deep Purple feloszlott: Coverdale megalakította a Whitesnake nevű együttest, ráadásul Tommy Bolin elhunyt drogtúladagolás következtében.

A klasszikusnak számító Blackmore, Gillan, Lord, Glover, Paice felállás 1984-ben állt újra össze a szintén alapműnek tekinthető Perfect Strangers című lemezzel, melyet három évvel később a The House Of Blue Light követett. A banda reneszánsza ellenére újra előjöttek a régi viták, és Ian Gillan megint kilépett 1989-ben.

Két évvel és egy lemezzel később azonban visszatért, hogy felénekelje a The Battle Rages On… dalait. Az albumhoz kapcsolódó turné közben Blackmore elhagyta a Deep Purple-t, helyére pedig Joe Satriani lépett.

1994-ben a csapat új lendületet vett Steve Morse gitáros belépésével, a megújult hangzás az 1996-os Purpendicular című nagylemezben öltött formát, melynek sikere a Deep Purple régi dicsőségét idézte. Az 1998-as Abandon-t egy évvel később a szimfonikus zenekarral felvett Live At The Royal Albert Hall című koncertlemez követte. Számos válogatás-és retrospektív kiadvány után a csapat jelenleg a Bananas című új koronggal járja a világot, melyen szerepel a Columbia űrsikló tragédiájának emlékére írt Lost Contact című szerzemény is.

A magyar közönség második alkalommal láthatta élőben a rock legnagyobbjait, 2000 után 2003. november 18-án, valamint 2006.február 26-án léptek fel Budapesten.