Louis: Ez sokkal evilágibb fogalom - vágta rá tüstént a vámpír. - Embrek, akik nem hisznek többé Istenben, vagy a jóságban, még mindig hiznek az ördögben. Nem tudom, miért. Persze tudom. A rossz mindig lehetséges. A jóság örök érvényűen nehéz.

Lestat (Lousinak): Te nyafogó, gyáva vámpírnyuszi, aki préda után jár éjjel, és macskákat meg patknyokat gyilkol a sikátorokban, és bámul órákonát a gyertyákra, mintha emberek lennének, áll az esőben, akár egy zombi, míg csuromvizes nem lesz a ruhája, padláson őrzött régi szkrénykofferek szagát árasztja magából, a tekintete meg egy megzvarodott állatkerti szamáré.

Louis (Babette-ről): Mint minden erős ember, ő is magányérzettől szenvedett állandóan, valamelyest kívülálló volt, egyfajta titkos lázadó. És ez az egyensúly, életének alapja felborulhat, ha kételkedni kezd saját jóságában.

Lestat: Nem érted ezt, Louis? Minden teremtmény közül egyedül te láthatod büntetlenül a halált. Te - egyedül - a kelő hold fényében... sújthatsz le, akár Isten keze!

Louis: Végül is, mi a mi egész világunk a fenti csillagoknak? Mit tarthatnak cseppnyi bolygónkról, eszelős ellentéteivel, véletlenjeivel, örökös háborúival, elmebajos civilizációival, amelyeket nem az akarat, a hit vagy a közös törekvés forraszt össze, hanem valamiféle réveteg adottság, amellyel a milliók képesek elfelejteni a tragádiákat, hogy újra és újra visszasüllyedjenek a boldogságba.

Lestat: És most kivel szeretnél aludni? Louis-val vagy velem? - Rám nézett, és hozzátette: - Talán inkább Louisval aludj. Mert én, ha fáradt vagyok... nem vagyok túl kedves.

Louis: Az éjszaka azt suttogta: "Te vagy az éj, és csak az éj ért meg téged, s fogad karjaiba." Egyesülni az árnyakkal lidércálmok nélkül. Megmagyarázhatatlan békesség.