Belépsz a hűvös szobába. Megpillantod testét. A testét, mely tegnap még eleven volt. S most… mozdulatlan. Nem, ez nem lehet!- mondogatod magadnak. Szemed látja, agyad tudja, de szíved… szíved nem tudja elfogadni hiányát. Összeroskadsz. Leülsz mellé. Megfogod kezét. A kezet, mely pár órával előbb még tested köré fonódott. Véres. Igen, egész keze, s csuklója vérben úszik. A gyönyörű vörös vér már alvad néhol, s gyász feketébe megy át. Hosszú, selymes fekete haja szétterül a padlón. Végigsimítod rajta reszkető kezed. Mintha így akarnád enyhíteni fájdalmát. De ő már soha sem fog érezni többé… se magányt, se boldogtalanságot. Sötétbarna szemei a semmibe merednek, szája, mely nemrég még bíztató szavakat súgott füledbe halvány mosolyra húzódik. Elborzadsz a látványtól, a fagyos levegő fojtogat, mégsem mész el. Nem hagyhatod magára, szíved nem engedi hisz mindig is magányos volt, legalább ebben szeretnél osztozni vele. Arcoddal közelítesz arca felé. Amint bőröd bársonyos holtsápadt bőréhez ér, úgy érzed, mintha sav mardosná egész lényedet. S ettől az érzéstől nem szabadulsz soha. Átkarolod hideg, törékeny testét, arcod arcába temeted. S ekkor kitör belőled a fájdalom könnyek formájában. Patakokban folynak végig a már jól ismert mederben. De nem állnak meg arcod határánál, átfolynak az övére is, onnan a padlóra csurognak. Hirtelen száz és száz gondolat villan át agyadon: Miért? Észre kellett volna venned! Tehettél volna valamit! Hogy akadályozhattad volna meg? S mind közül a legszörnyűbb: követed. Egy kis hang egyfolytában ezt ismételgeti: „Menj utána! Tedd meg! Gyerünk, Ő már rájött, hogy jobb így.” Agyad el akarja halkítani, de a vékonyka hang egyre csak mondja mondja mondja hangosabban, hangosabban. „Mire vársz még? Már régóta meg akarod tenni! Most már végképp nincs itt maradásod!” Eszed küzd ellen, csitítja, de hiába, nem ér semmit. Kétségbeesel, fejedet széthasítja a fájdalom, de végül döntesz. Tekinteted a késre emeled, mely végzett vele. Gyűlölöd, de egyben szereted is. Nehézkesen kiszabadítod szoros markolásából. Lenyalod róla vérét. Remegő kézzel felemeled a gyilkos szerszámot, s cselekszel. Fájdalom járja át egész valódat, behatol tested rejtett zugaiba is, habár csak csuklódon tátong a végzetes seb. Felszínre tör a finom édes nedü. Ajkaid mosolyra húzódnak. Megtetted. Magad sem hiszed, hogy volt hozzá elég bátorságod, de most már úgyis mindegy. Már nincs visszaút, de nem bánod tettedet. Ahogy a véráradat elcsendesedik, tested elernyed, az övé mellé zuhan, véretek egybefolyik. Eggyé váltatok.Örökre...