Én itt. Te ott. Én sötétben. Te fényben. Én megtörve heverek a nyirkos padlón, te szilárdan állsz lábaidon. Késztetést érzek. Arra, hogy kilépjek ebből az élet és halál közti létből. Hogy felegyenesedjek, mint te, hogy sápadt bőröm érintkezzen a csodálatos fényárral, mely téged is simogat. El akarlak érni. Olyat teszek, mire megfogadtam, hogy soha többé nem kísérlem meg. Kinyújtom kezem, hosszú csontos ujjaim átszelik A Határt, ami elválasztja a két világot. Hirtelen melegség járja át fagyos lényem. Erősnek érzem magam. Valami megváltozott. Van itt egy számomra ismeretlen dolog. Nem tudom mi lehet, de örülök neki, hogy van. Nemsoká ráeszmélek. Örülök. Érzem, ahogy a fény hatására életerő árad fáradt testem minden porcikájába. Még pár percig élvezem ezt az új érzést. Végre azt hiszem, hogy rátaláltam arra, amire már oly régóta szükségem volt, hogy kikecmeregtem az árnyak nyomasztó sötétségéből. Aztán... villámcsapásként üt belém. Sápadt kezem mardossa valami. Ég, fáj...iszonyatosan!!! Ez az ára ennek a világosságnak. Bármikor megsebezhet. S sokszor a hegek nem gyógyulnak be. Örökre megpecsételnek, emlékeztetnek a szörnyűségekre, min átmentél. Eddig a sötétség burkában éltem, mely megvédett a fájdalmaktól, az emberektől, kik bántottak. És most gyenge vagyok, nem bírom tovább elviselni ezt a kínt, mely velőmig hatol. Visszahúzom kezem. Visszazuhanok a hűvös földre. Könnyeim áradata mögül felnézek rád. Nem látom tisztán arcodat, csak azt... csak azt, hogy némán mosolyogsz...