Hát itt vagy. Hívtalak, s jöttél szavamra. Itt állsz előttem, ezen a csupasz kőszirten. Szellő fodrozza sörényed, és játszik hosszú fekete hajammal. Nem hittem benne, hogy valaha is megpillanthatom gyönyörű lényed. Lassan, bizonytalanul közelítek feléd. Lábiam remegnek, de te mozdulatlan állsz. Hagyod, hogy vékony, fehér ujjaimat pofádhoz érintsem és lecsúsztassam izmos nyakadon. Belenézek nagy, fekete szemeidbe... mintha látnék benne valamit, mit mindig is kerestem, de sehol sem leltem… hihetetlennek tűnik… sötét szemeidben világosság, fény lakozik! Érzem, amit te is, engem is magával ragad, mi téged is fűt.. Ez az érzés, melyet reménynek hívnak. Felülök rád, széles hátadra. Görcsösen kapaszkodom, várom, hogy történjen valami, ami megváltoztat mindent. Egyszer csak kitárod hatalmas szárnyaid, hirtelen patáid elemelkednek a földtől. Könnyedén suhanunk az éjszakában. A puha csendet csak szárnyaid suhogása töri meg. Magunk mögött hagyunk mindent... bánatot, félelmet, magányt. Miből mindkettőnknek oly sok jutott az utóbbi időben. Hogy hova is megyünk? Nem tudom, rád bízom magam. Akárhová is viszel, boldog leszek, mert itt  vagy nekem. Arcom selymes, éjszínű sörényedbe temetem. Hozzád simulok... egy könnycsepp gördül végig sápadt arcomon, s aláhull a mélybe... ez volt az utolsó, melyet hullattam. Ez…ez az öröm könny. A megkönnyebbülés könnye, azé a boldogságé, mit azért érzek, mert végre rád találtam. Felhők felett szállunk. Csak a hold áll felettünk. Fénye megcsillan bársonyos szőrödön. Engem is simogat. Eggyé válunk. Már nem létezik más, csak te és én.. Te adod egyetlen vigaszom, te vagy számomra a remény. te vagy az egyetlen, akiben bízhatok... az egyetlen igaz barátom...