Sötét sarokban gubbasztok. Ez az egyetlen nyugodt hely az iskolában. Itt senki se keres, itt egyedül lehetek, elmélkedhetek. Összehúzom magam olyan kicsire, amennyire csak lehet, fejem átkarolt térdeimen nyugszik. Minden olyan békés így, csöndes. Halk léptek zajára leszek figyelmes, valaki közeledik. Szívem hevesebben dobog, félek az idegentől, hogy rám talál és kigúnyol, mint általában mindenki. Mégsem mozdulok, nincs erőm felállni és menekülni. A cipők kopogása egyre csak közeledik, felpillantok, egy aprócska termetű ember közeleg, mikor közelebb ér felismerem, hogy egy kislány áll előttem. Hosszú barna haja derekáig ér, szemeit nem látom tisztán a sötétben, két fekete folt jelzi helyüket.

-Szia- köszöntöm kedvesen, igyekszem palástolni hangulatom.

A kislány nem válaszol.

-Eltévedtél? Hol az anyukád?- a lány némán, lehorgasztott fejel áll előttem.- Mi a baj?

A gyerek még mindig szótlan.

-Gyere ide, az ölembe- mikor látom, hogy tétovázik újra bíztatom.- Na, gyere ide, nem harapom le az orrod.

A lány engedelmeskedik, ráültetem térdemre, és átkarolom.

-Mondd szívem, hol van az anyukád?

-Nem tudom.

-Ki hozott a suliba?

-A bátyám.

-Hol van a bátyád?

-Nem tudom.

-Akkor most megkeressük szépen a tesódat, rendben? Hogy hí…

-Nem, nem akarok vele lenni. Itt akarok maradni.

-De hisz itt nem maradhatsz, a bátyád már amúgy is biztos aggódik érted.

-Nem aggódik.

-Már miért ne aggódna?- kérdezem meglepődve

-Mert utál engem.

-Butaságokat beszélsz, olyan kedves kislánynak tűnsz, biztos nagyon szeret és már halálra aggódja magát, amiért elcsatangoltál.

-Engem senki se szeret.- mondja könnycseppektől csillogó szemekkel a lány.

-Kicsim, ne sírj- jobban magamhoz húzom, próbálom vigasztalni- Hidd el nekem, hogy ez nincs így. Lehet, hogy most úgy érzed, hogy nem szeretnek, de igazából rengetegen szeretnek, az anyukád, az apukád, a nagyszüleid, a bátyád és a barátaid.

-Nekem nincsenek barátaim.

-Ez butaság.

-Az osztályban mindenki utál. Azt mondják csúnya és buta vagyok. Folyton csúfolnak, ha valamit elrontok vagy nem tudok. Utálom őket.

-Miért nem mondod anyukádnak, hogy írasson át egy másik osztályba.

-Nem tudom.

-Majd mondd neki.

-Jó.

Hosszú ideig csak ül az ölemben, kicsi karjaival nyakamba kapaszkodik.

-Te miért vagy itt?- kérdi tőled

-Szeretek itt lenni, ücsörögni és gondolkodni.- válaszolom.

-Min szoktál gondolkodni?

-Sok mindenen.- kitérő választ adok.

-Neked vannak barátaid?

-Nem, nem igazán. .sírással küszködök, a gombóc befészkelte magát torkomba és robbanásra kész.

-Miért?- Egyre nő a feszültség a torkomban, erre a kérdésre magam sem tudom a választ

-Nem is tudom…-úgy érzem, hogy ha megszólalok, menten elsírom magam - Valami olyasmiért, mint neked. Engem is szoktak gúnyolni, megalázni.

-Az rossz.

-Tudom kicsim – hangom elcsuklik, könnyeim lassan csordogálni kezdenek.

-Ne sírj – közelebb bújik hozzám, átöleli nyakam – Én nem bántalak.

-Tudom – felelem halkan.

Sokáig ülünk így, némán. Régóta nem éreztem bőrömön másik ember érintését, jól esik a kislány ölelése, valaki végre megért engem. Boldog vagyok, hogy rámtalált, de mégis félek, hogy ő is úgy végzi, ahogy én, soha be nem gyógyuló hegekkel a csuklóján, s ami még elszomorítóbb, a lelkén. Szeretném megkímélni őt azoktól a fájdalmaktól, amiken én átmentem. Bár már ő is belekóstolt az élet fanyar felébe, meg akarom védeni a sötétségtől.

-Jó, hogy itt vagy – töri meg a csendet. Kilépek gondolataim közül.

-Én is örülök, hogy itt vagy szívem.

-Leszel a barátom?

-Persze, hogy leszek kicsim – válaszolom, miközben mosolyt erőltetek arcomra

-De jó – hangjában vidámságot vélek felfedezni.

Szorítása nyakam körül erősödik, én is olyan közel húzom magamhoz aprócska testét, amennyire csak tudom. Percekig ülünk így, egymásba kapaszkodva.

-Most már ideje lenne hazamenni – jut eszembe hosszú idő elteltével – Gyere, menjünk.