-Gyerünk, ez remek alkalom. Már régóta vártál erre, most végre megteheted.

Ugyanakkor egy másik, hangos, de vékony hang közbevág.

-Erre még csak gondolnod sem szabad! Ne butáskodj, ezt nem teheted meg, ez nem helyes!

-Miért ne tehetnéd? Az helyes, hogy ő bánt téged? Nem. Ő is helytelenül viselkedik, miért kéne neked jónak lenni?

-Nem helyes, valóban, de ilyet nem lehet csinálni! Ezt tilos megtenni!

-És ugyan mi tiltja? A törvény, vagy anyuci? Csak azt a határt nem lehet átlépni, amit te magad húztál meg. Te is tudod kislány, nagyon jól.

-Egy civilizált emberi társada…

-Nem – suttogja az első hang – nem vagy része a társadalomnak! Hiszen tudod nagyon jól! Még csak ember se vagy. Nem vagy ember! – ordítja a hang.

-Hát akkor mi vagyok? - kérded magadban.

-Állat vagy! Ragadozó állat, aki szomjas a vérre, éhes a húsra. Állat vagy, aki vadászni akar, zsákmányolni, áldozatot ejteni.

-Nem – üvöltöd némán- Nem! Ez nem én vagyok – kétségbeesel.

-De – suttogja a hang – Állat vagy! Tudom, hogy az ösztöneid már hatalmukba kerítettek. Tudom, hogy tested izzik a gyűlölettől, szíved gyorsabban dobban, véred dübörög ereidben, szemeid élesebben látnak mint valaha, füleid még a legkisebb neszt is képesek érzékelni. Ez a vadászösztön kislány. Próbálod elnyomni, de nem megy, ugye? Nem megy!!!

-Nem- suttogod.

-Semmi baj, nem kell félned – mondja a hang – Ez természetes, ez az ősi ösztön. Mindenkiben megvan, csak rejtegetik, korlátok közé szorítják. De te… te sose zártad be úgy mint a többi ember, te hagytad, had élje ki magát, hagytad, hogy beszéljen hozzád! Most mit mondd neked?

-Azt, hogy öljek – feleled némán

-Akkor rajta! Mire vársz még? – csattan fel a hang

-Nem tehetem!- ordítod magadban.

-De! Megteheted! Tedd azt amit az ösztönöd súg! Az első számú szabály a túléléshez!

-Nem! Elszabadult bennem ez a lény, ez nem én vagyok!- gondolod.

Hirtelen a földre rogysz. Áll előtted és mosolyog. Azt hiszi sértései súlya alatt zuhantál a padlóra. Pedig ha tudná, hogy épp őt próbálod megmenteni saját magadtól. Újabb gúnyos megjegyzés.

-De te vagy! Mindketten tudjuk, hogy ez vagy valójában! Kikötözött állat vagy, aki ledobta láncait, már csupán egy maradt! Gyerünk kislány, szabadulj meg attól a lánctól és gyilkolj, ha kell! Állat vagy, vadállat, viselkedj is úgy!

Tekinteted izzani kezd

-Vesd le gátlásaidat és ölj! – mondja a hang

-Igen – rebeged

-Ne feledd állat vagy!

-Állat vagyok

-Ölj!

Mintha csak a parancsszóra vártál volna, talpra állsz, arcod egy magasságba kerül az övével, kirántod késedet a pulóvered ujjából. A penge végigszántja a fiú mellkasát. Az teli torokból ordít, miközben összeesik Elégedett vigyor ül ki arcodra, látva hogy szenved előtted a padlón. Mint a partra vetődött hal. Mulatságosnak véled. Még

egyszer végigszeled a késsel a mellkasát, áldozatod eszméletét veszti. A sebek x-et rajzolnak testébe. Ez a te vásznad és a te festményed. Gyönyörűnek találod, de valami még hiányzik. Erősen megmarkolod a kést és az ’x’ közepébe szúrod, ezzel tökéletesítve művedet. Kezeid vérben úsznak, az ő vérében, gyorsan lemosod magadról a mocskot.

-Ez az kislány, így kell ezt csinálni – mondja nevetve a hang.

Nem válaszolsz

-Sose bánd amit tettél. Meg kellett tenned ezt a lépést. Elvégre állat vagy.

-Állat vagyok – suttogod remegve.

A félelemtől remegsz. Félsz magadtól.