Szemben ülök a kandallóval. Békésen lobognak benne a narancs színű lángnyelvek. Hallgatom a száraz fa ropogását, amint emészti a tűz. Engem is így őrölnek fel a gondolatok. Megmondtad, hogy így lesz. Előre tudtam, hogy el fogsz menni, szóltál. S én nem feleltem semmit. Csak álltam előtted némán a fényárban úszó, ám mégis félhomályos folyosón. Lelkem vadul üvöltötte: ’Ne! Ne menj! Ne hagyj magamra!’. Ajkaim viszont csupán megrebbentek, alig láthatóan. Nem mertem elhinni, nem akartam elhinni, hogy elmész. Szótlan, tehetetlenül álltam ott, láttam szemeden, hogy várod, hogy megtörjem a csendet, de nem jött hang száraz torkomból. Erőtlen mosolyt küldtél felém, megfordultál, és lassan elmentél. Dermedten néztem utánad, reméltem, hogy megfordulsz, és visszarohansz ölelő karjaimba. Még hátravetetted nekem mikor indul a géped, majd eltűntél szemem elől. Térdem megremegett, úgy éreztem menten összecsuklok. Tettem egy félénk lépést abba az irányba amerre utoljára láttalak. Sápadt arcomon végiggördült egy halovány könnycsepp. Most, itt ülök, a forraltborom már rég kihűlt. Ránézek az órára. Nemsoká végleg elmész. Rádöbbenek milyen ostoba voltam, hogy nem marasztaltalak. Felugrok helyemről, a boros pohár hangos csörömpöléssel zuhan a földre. Belebújok cipőmbe, kabátomba, nyakam köré tekerek egy sálat. Kilépek a csípős őszi estébe. Kihalt az utca, futásnak eredek. Nem hallok mást, csak szapora lélegzetem zaját, s azt, ahogy lábaim dobbannak az aszfalton. Félek, késő lesz már, de nem adom fel, agyamban cikáznak a gondolatok, észvesztetten rohanok a reptérre, a sötét utcákat derengő fénybe vonja a lámpák halvány fénye. Egyik kereszteződésnél balra, a másiknál jobbra fordulok, már nem is tudom merre tartok, rábízom magam az ösztöneimre. Már csak az a fontos, hogy veled legyek, hogy szorosan átöleljelek, és soha többé ne csússz ki a kezem közül. Elérhetetlennek tűnik a cél, hatalmába kerít a kétely, hogy talán már elmentél, de nem, nem adom föl, nem adhatom föl, hisz nincs más nekem ezen a nyomorult világon, egyedül te. A távolban drótkerítés magasodik, mosolygok magamban, próbálok még gyorsabban futni. A kerítés tövében megállok, levetem kabátom, s sálam. Ujjaim a drót köré fonom, mint a sas, mikor elkapja áldozatát, húzom magam fölfelé, érzem, hogy karjaim remegnek az erőfeszítéstől, de itt már nem fordulhatok vissza, nem is akarok visszafordulni. Nehézkesen, de feljutok a kerítés tetejére, leugrok a sárba, és futok a kifutópálya felé, egy fehér gép már készülődik a felszálláshoz. Tudom, hogy rajta vagy, érzem, hogy te is a fedélzeten vagy. Hallom, ahogy a hajtóművek felpörögnek, rohanok a repülő felé, közben nevedet kiáltom. Lassan elkezd gurulni a kifutón, kétségbeesetten szólítgatlak, akarom, hogy tudd, hogy eljöttem, hogy itt vagyok, de nyílván nem hallod hangomat, nem hallhatod. Megállok a pálya végénél, a gép felhúzza orrát, zokogásban török ki. Elvesztettelek. Téged, aki mindennél fontosabb voltál nekem. Állok és nézek utánad, arcomon könnypatakok gyöngyöznek. Ha így sírtam volna ott, akkor, azon a folyosón, talán most nem kéne itt lennem…ha. Hirtelen dobhártyaszaggató hang rázza meg a földet, hátraesek, a sárba. Szemem előtt egy hatalmas tűzgolyó lebeg, ami lassan ível lefelé az égről. A látvány befagyasztja könnycseppeimet. Pár pillanatig sokkoltan ülök a sárban, majd ráeszmélek…felrobbant a repülő!!! Amint ez tudatosul bennem talpraállok, és ismét rohanni kezdek, közben magas hangon, szinte sikítozva kiáltom nevedet. Futok, futok, a lángoló roncsok egyre nagyobb alakot öltenek. Megrémít a látvány, mégis lassítás nélkül rohanok az égő repülő felé, amikor a közelébe érek, megcsap az égő hús szaga, sikoltozást hallok a gép belsejéből. Berohanok a gépmadár gyomrába, közben egyre csak szólongatlak. Perzselő a hőség, bőröm, s ruhám hamar kormos lesz, kereslek, ruhám tüzet kap. Próbálom eloltani, sikerül, a fájdalom más esetben megőrjítene, de most eltompul. Minden idegszálammal arra összpontosítok, hogy rádtaláljak. Kereslek, sehol sem lellek, hang már nem jön ki torkomon, amely szinte összeaszalódott az izzó forróságtól. Tudom, hogy ez a fémtömeg lesz mindkettőnk nyughelye, innen már nincs kiút. Nem halhatsz meg úgy, hogy csalódtál bennem, és én sem halhatok meg úgy, hogy tudom, hogy csalódtál bennem. Így nem érhet véget. Érzem, hogy még életben vagy, valahol legbelül tudom, még élned kell. Egy ismerős hangfoszlány üti meg fülem. Remény költözik a szívembe, hallom ordításod, követem az irányt, elvezet égett testedhez, igyekszem eloltani lángoló kezed, elfojtom a tűznyelveket. Föléd hajolok. Széles, őszinte mosoly ül ki arcomra, megtaláltalak…itt a pokol közepén. Visszamosolyogsz rám, arcod füstös, de nem váltak a tűz martalékaivá a tökéletes vonások. Ruhámmal letörlöm a piszkot arcodról. Hallom ahogy ajkaid erőtlenül azt suttogják ’Örülök, hogy itt vagy’ Kicsordulnak könnyeim, ám hamar felszívódnak a forróságban. Pár percig még némán nézünk egymásra, amennyire csak lehet magamhoz húzlak, hogy testemmel védjelek amíg csak lehet. Elmerülünk egymás szemében, soha senki nem szólt hozzám még ilyen őszintén mint te most a szemeiddel. Senki nem mondott még nekem olyan sokat, mint te most tekinteteddel. Senki sem beszélt hozzám úgy, mint te most némán. Érzem, ahogy a lángok elérik a bokámat, erősebben szorítom magamhoz testedet, észrevétlenül ajkamba harapok. A fájdalom most már elviselhetetlen, szívem ordít, ajkaim viszont nem. Nem akarom, hogy lásd mennyire szenvedek, bár látom, hogy olvastál arcomból, s érzed, hogy elért minket a vég. A gerincemen végigfutnak a lángnyelvek, szorításom gyengül, arcod elhomályosodik.