A fiú teste ismét görcsbe rándult. Fájdalomtól eltorzult arcán izzadtságcseppek gyöngyöztek. Ruhája átnedvesedett teste forróságától. Mélykék szemei ezúttal

kifakulva meredtek a penésztől sárgálló plafonra. Elhagyatott ház volt ez, menedék a szökevényeknek, kik múltuk elől futnak végzetükbe. A fiú izmai most elernyedtek, mellkasa szaporán emelkedett s süllyedt. A fáradt, gyötört test pihenőt kapott, hogy felkészülhessen az újabb ostromra, mit a betegség indít ellene. Bármelyik roham az utolsó lehetett, s ezt a fiú is tudta jól. Talán már várta is, hogy vége legyen kínszenvedésének. Agyában sötét képsorok pörögtek: barátnője… vonat… baleset… kórház… halál…fájdalom

A szívét tépkedő gondolatokra a fiú teste újból megfeszült, halk nyögések hagyták el a kiszáradt ajkakat. Még pár percig így, görcsölve feküdt az ágyon, majd tagjai ismét ellazultak. A fiú szemében egy könnycsepp jelent meg, alig láthatón, majd még egy, és még egy… Erőtlen kezei segítségével felült, és végignézett ápolatlan testén. Kiemelte vézna lábait a paplan alól, és rájuk állt. Remegő térdei alig tudták megtartani a rájuk nehezedő súlyt. Hangtalan lépkedett a csap felé, mely fölött koszos tükör lógott. Belenézett… nem ismert magára. Egy beesett arcú, csatakos hajú, színtelen szemű ember nézett vissza rá. Ujjait most a csapra helyezte, hogy kinyissa azt. Sok időbe telt, mire sikerült megindítani a vízsugarat. Tenyereit összerakta, s vizet locsolt arcára, ivott is egy keveset. Miután végzett visszaindult nyughelyéhez, ám mielőtt elérte volna, megérkezett az újabb roham. A fiú összeesett, csontjai zörgése jelezték padlóra zuhanását. Ez a görcsölés más volt, mint a többi… A fiú egész teste remegett, feje ide-oda hányódott. Körülötte a világ elsötétült, nem érzékelt semmit. Tudta, hogy a halálán van. Ekkor a feketeségből, mit maga előtt látott, egy fénypont tűnt ki. Parányi volt, de mégis mintha bevilágította volna az egész szobát. A fiú már látni vélte a falak találkozásánál a sarkokat… magánál volt… érezte a szoba dohos levegőjét. A fénypont növekedni kezdett, míg kivehetővé nem vált. A fiú vonásai döbbenetet sugároztak, szemei teljesen elszürkültek. Nem akart hinni saját szemeinek, hihetetlennek vélte, amit lát, szeme sarkából egyetlen apró könnycsepp gördült ki, végigfolyt csontos arcán, majd a földre hullt. A fiú szívét boldogság töltötte el, hogy újra láthatja halott barátnőjét, és milyen gyönyörű volt ebben a túlvilági fényben. Selymes fehér haja hófehér vállára omlott. Melengető barna szemei régi fényükben ragyogtak, fehér ruhája földig ért. A fiú meg akarta érinteni, de mikor kinyújtotta felé sovány kezeit a lány hátrébb lépett. Az angyal alig hallhatóan mondott valamit kedvesének, mire a fiú elmosolyodott. A lány kezével jelezte, hogy szeretné, ha a fiú talpra állna… „Nem megy” - szólt halkan a földön heverő fiú. Az angyal ismét néma szavakkal bíztatta szerelmét, a fiú felült… gyenge kezeire támaszkodva próbált felállni… nem sikerült, visszazuhant „képtelen vagyok” - szólt, s zokogásban tört ki. Felpillantott kedvese arcára, mely fájdalmat tükrözött, újból próbálkozott… visszaesett a nyirkos padlóra, s ez így folytatódott még órákig, míg egyszer a fiúnak sikerült megállnia erőtlen lábain… lassan felegyenesedett, s most már tekintete párjáéval egy magasságban volt. A lány elmosolyodott, s így szólt:

-Tudtam, hogy képes leszel rá! Szeretlek kedvesem, s várlak a túlvilágon.

A fiú ajkai is mosolyra húzódtak.

-Én vagyok az őrangyalod- súgta halkan a lány, s eltűnt.

A fiú szeme újból tengerkék színben csillogott.