Látom őt, de én észrevétlen vagyok számára. Hosszú ideje már, hogy követem minden egyes lépését, ajkai kis rezdüléseit. Most, ahogy itt tornyosulok kuporgó teste felett, érzem, hogy ma fel kell fednem magam előtte. Elésuhanok, hogy lássam megtört arcát. Fekete csuklyám szellőt kelt, mi meglebbenti sötét haját. Szemei körül hatalmas fekete foltok éktelenkednek, arca eltorzul a sírástól. Ujjai között megvillan a penge. Könnyei elapadnak, az éles szerszám arca magasságába emelkedik, és lesújt…az arcára. Eleinte semmi sem jelzi, hogy valóban megsebzette sápadt arcát, majd megjelenik egy vércsepp, majd még egy és még egy, míg nem lassú patakokban csordogál a vér orcájáról.  Megdöbbenve állok, ez az elkeseredett lány magamra emlékeztet. Bevillannak tudatomba a képek… Én is ugyanígy csúfítottam el arcomat, mielőtt végeztem gémberedett földi testemmel. A penge ismét a levegőbe emelkedik, és megejti a vágást, vér áztatja el a lány fekete ruháját és haját. A látvány kísértetiesen hasonlít ahhoz, ahogy én festettem vérbe fagyva. Mily gyönyörű is a vörös és fekete szín összeolvadása. Lassacskán érzem, ahogy szétporlott alakom kocsonyás testet ölt, s ezzel láthatóvá válok számára. Kicsit csiklandós érzés, majd megfagy a levegő körülöttünk, a vérben heverő lány arca meg sem rezdül, mikor megpillant. Résnyire nyitott szeme csillog, sötétvörös ajkai halkan suttogjál: „Vigyél magaddal!” Csontos ujjaim a lány mellkasa felé nyújtom, kezem akadálytalanul besiklik a bőrön és húson át a szívéhez. Érzem ahogy az lassan vergődik ujjaim közt, majd összeszorítom öklömet, és a piciny szerv már nem dobban többé. Kihúzom vérben tocsogó kezem a testből, beletörlöm az éjszínű hajba. Testem kezd szétbomlani poraiba. Szemem előtt egy fekete felhő emelkedik ki a lány teteméből, és alakot ölt. A csuklya alól kivillan az éles szempár, a hamu-ajkak érzéketlenek, nem úgy mint pár perccel előbb, mikor még haloványan piroslottak.

-Készen állok…teremtőm- hallatja fagyos hangon, de szája meg se rebben.

-Eredj, és állj munkába, nem akarok csalódni benned- válaszolom.

A sötét árny elkúszna, de elébe állok.

-Még valami?- kérdez közönyösen a szellem

-Nem…semmi…-felelem, hangom elcsuklik.

Milyen érdekes… mióta ez vagyok… ez a lény…most először rendült meg határozottságom. Ez a lány mintha…nem ez nem lehet, hisz én nem érzek…nem érezhetek…és mégis…úgy érzem…boldog vagyok. Sosem okozott örömöt számomra ez a „munka”, főleg ha ártatlan, életkedvtől duzzadó emberekből szívtam ki az energiát. Persze időnként megejtettem egy-egy gúnyos mosolyt azon emberek felé, akik véleményem szerint rosszak voltak, de az ő bekebelezésük sem okozott boldogságot. Fekete szemeim sarkából látom a távozó árnyalakot, akit én hoztam létre, és rádöbbenek boldogságom okára. Hisz mikor elvettem életét ennek a megtört, elkeseredett lánynak boldogságot is adtam neki. S csak most értettem meg. Ezzel egy újabb angyalnak adtam életet, aki minden bizonnyal élvezni is fogja az öldöklést, ahogy látja a vergődő emberek félelemtől rettegő arcát, mikor testet ölt előttük. Talán még játszadozni is fog velük, elszórakozgat velük kénye kedvére, mielőtt kitépi szívüket. Én ettől a tudattól vagyok boldog, hogy most már van valaki, aki megadja a halandó, földi embereknek, ami kijár nekik, megkínozza őket, nem úgy mint én, aki gyáva vagyok ehhez. Ez a keserű lány most bosszút vesz…helyettem is. Egy újabb halálosztót hoztam létre, aki olyan lehet, amilyen én soha. Ő lehet a világ legkegyetlenebb Halál Angyala, és én büszke vagyok rá.