Csuklyája alatt egy vörösen kivillanó szempár tekint le rám. Mosolyognak, ahogy ajkai is. Felnézek rá, várva, hogy lépjen valamit, bármit csak ne kelljen többé belenéznem ezekbe a lángoló szemekbe. Keze lassan mozdul, érzem a testembe hatoló nedves acélt. Ajkaim szótlanul ordítanak, kezemmel a sebhez kapok, forr vérem nesztelen folyik le a hideg páncélon. Ujjaim csontos kezedre teszem, vele együtt fordítod el a kardot. Halkan felnyögök, nem értem miért vagy még mindig itt, miért szánsz rám íly sok időt, hisz még tengernyi hozzám hasonló embert kell lemészárolnod ezen a napon, itt a végső csatán. Ahogy kardod összeköt minket e pillanatban érzem, hogy őt is megfogta valami bennem, talán ahogy haláltusám fájdalmas útját végigszenvedem. Kifejezéstelen arccal nézek a gyilkolástól izzó szemedbe. Ebben a percben mintha csak én és ő léteznénk, a csatakiáltások, éles nyerítések, fájdalmas ordítások nesze eltompul. Testem kezd lecsúszni kardjáról, forró vörös vérem megcsillan a díszített pengén. Ezt az éket adom én a gyönyörű kardnak, mely véget vetett itteni létemnek, a vért, melynél nincs szebb ezen az árnyakkal borított világon. Szép lassacskán a sárba hullok. Még látom elfordulni arcát, fekete csuklyája meglebben a lágy szélben. Már keresi következő áldozatát, melyből itt akad bőven. Vérem továbbfolyik a sárba, így fekszem még percekig, majd egy patkó dobban a homlokomon. Gyönyörű halál ez, csatában bukni meg.