Angol óra. Kábultan meredsz a könyvedbe. A tanár épp most nézi ki áldozatát. Síri csönd, senki nem mer megszólalni. Ki tudja, hogy az milyen reakciót váltana ki a tanárból. Végül hangja megtöri a némaságot.

-Gyere ki, légy szíves- szól. Senki se tudja kihez beszél az idősödő tanár nő. Mindenki zavartan felpillant. Te is. A tanár mosolyogva néz rád, de nem gúnyosan, bíztató mosoly ez, mintha azt mondaná „Gyerünk meg lesz az az ötös!”

’Nem igaz, pont engem szúrt ki’- gondolod magadban. Most nem alkalmas ez a perc, most nem mozdulhatsz helyedről, nem fedheted fel titkodat.

-Tanárnő, nem készültem- szólalsz meg jeges hanggal. A tanár elképed, mintha nem is téged hallott volna az imént, hanem az egyik legszorgalmasabb diákját.

-Ezt nem hiszem el- mondja elképedve.- Pedig ez egy olyan könnyű anyagrész, ebből mindenkinek csillagossal ékes ötösre kéne felelnie. Mégis hogy gondolod ezt!?- most már düh is érződik szavaiban- Én nagyon sajnálom de kénytelen leszek karóba húzni téged.

Egyes…elégtelen…igen egyest kaptál. Már mindegy, jó az így, nem… nem hagyhattad, hogy bárki is rájöjjön. Hallod ahogy az asztal alatt egy kis tócsába csöpög valami. Egy halk csobbanás az egész, senki se veszi észre. Majd újabb csepp és újabb. Bal kezedet elönti a meleg vér. A penge már rég a kis tóban hever. Acélos koppanását csak te hallottad. Milyen jó lenne most beleízlelni a finom nedübe, de nem lehet, kezed végig az asztal alatt kell tartanod. A vércseppek sűrűbben zuhannak, a tanár feleltet. Szegény vergődő gyerek nem tanult, de azért próbálkozik. Újabb cseppek hagyják el örökre a lüktető, meleg vénádat, hogy egy kemény és rideg padlóra száradjanak. Feltűnés nélkül kezedre nézel, majd a veled szemben ülő fiúra, aki fáradtan fekszik a padon, tekinteted végigjáratod az arcokon, érzelmeket nem tükröznek, nem veszik észre az egyre hangosabban csöpögő véred neszét. A tanár jegyet ad a felelőnek, de már nem hallod. Fejed előrebukik és hangos koppanással a padra zuhan. Még hallod ahogy egy lány felsikít, hangjából ítélve a szomszédod lehet. Eddig nem vette észre, vagy tán nem akarta észlelni hogy már csak pár percig vagy köztük. Ezen a gondolaton elmosolyodsz és szemed fönnakad. Te már nem láthatod, ahogy a tanár intézkedik és mentőt hív, de már nem segíthet. Lelked már rég elhagyta kínlódó tested már hónapokkal ezelőtt, de eddig nem volt merszed rá, hogy meg tedd. Igazából nem is határoztad el, hogy megölöd magad. Ez csak úgy jött… Ezt egy pillanat alatt döntötted el. S mikor? Mikor egy osztálytársad hozzádszólt…