Telefon ébreszt, utálom ezt a pittyegést mindig megborzongok ha hallom mégis minden nap ez a hang kelt… mintegy felkészít az előttem álló újabb napra. El se hiszem hogy megértem még egy reggelt… Kikászálódok a meleg paplan alól kilépek a hideg világba, amint ezt megtetszem már nem vagyok biztonságban. Gyorsan felöltözök… a szokásos összeállítás… fekete hosszúujjú s ugyanilyen színű hosszúnadrág. Egyesek szerint unalmas, de én már csak ilyen vagyok. Kifésülöm vállig érő barna hajam a tükör előtt. Miután végeztem alaposan megvizsgálom a lányt ki visszanéz rám. Igen, ez vagyok én, állapítom meg. Fakó szemeim és fénytelen hajam és sápadt bőröm akár csak egy hulláé. Éljen, élőhalottra hasonlítok, micsoda felemelő érzés… de én már csak ilyen vagyok. Vállamra veszem nehéz táskám és elindulok a suliba. Rühellem a sulit, nem is szeretek beszélni róla, szóval hagyjuk. Iskola után egyből bevetem magam a városba és csak csatangolok, erre-arra, néha már nem is tudom merre vezet a hazaút, ez nem is lenne baj. Amilyen későn csak tudok elindulok haza. Sötét utcákon sétálok a legsötétebb utcáig, amiben lakunk… szülőanyám, nemzőatyám (bár ebben időnként elbizonytalanodom) és jómagam. Testvérem nincs, de nem is szeretném ha lenne, jobb ha nem ismeri meg ezt a mocskos világot. Lassan elérek a kapuig. Nemrég vettem csak észre mekkorákat sóhajtok, mielőtt belépek rajta. Most sincs ez másképp. Kinyitom a vastag faajtót.

Felmegyek a lakás bejáratáig, újabb sóhaj. Belépek. Lepakolom cókmókomat a nappaliban, apám lép ki a szobámból, kezében öve. Arca vörös színben játszik, ha nem a feje lenne ilyen vörös még szépnek is találnám, de már tudom mi fog következni.

-Megint kaptál egy egyest matekból?

Fogalmam sincs honnan juthatott fülébe a hír, ez már a sokadik karóm matekból s most már kétségtelen, meg fogok bukni matekból. Nem szólok semmit, nem tudom mit kéne mondanom vagy tennem ebben a helyzetben. Csak bámulok rá nagy szemekkel s ő tudja hallgatásom mit jelent. Megfeszíti kezében a bőrövet. Félelem kerít hatalmába, de nem adom jelét ennek. Hatalmas kezével hátulról megfogja nyakam és bevezet a szobába. Leülök egy székre és háttámlájára támaszkodok. Hallom apám súlyos lépéseinek dobbanását ahogy közeledik. Hallom a csatt zörgését, miközben az öv felemelkedik a levegőbe. Becsukom szemeim, megfeszítem izmaim, fogaim összeszorítom. Elcsattan az első ütés és ezt követi még egy aztán még egy, mindaddig míg testem és lelkem már nem bírja tovább és keserves zokogásban tör ki. A fájdalom a megaláztatás kínozza vérző szívem. Vékony tűsarkú kopogása hallatszik, majd anyám csilingelő hangját hallom az ajtóban.

-Sziv…-elharapja a mondatot és újra kopogás zaja üti meg fülemet. Apám szólal meg ezúttan nyugodt hangon, már kitöltötte mérgét rajtam:

-Ha még egyszer…érted? Ha még egyszer… haza mersz hozni egy egyest… vagy ha…netán megbuksz… agyonverlek. Megértetted? -szünet- Felfogtad?

Nem reagálok szavaira, mire megfogja hajam és hátrahúzza a fejem:

-Hozzád beszélek! Válaszolj!

Bólintok, s ő kimegy a szobából becsukva maga mögött az ajtót. Más gyereknek ez a fenyegetés ostobaságnak tűnik, de én tudom… tudom, hogy képes lenne rá.

Könnyekbe fagyva ülök ott, hátamon a fájdalom egyre elhűl, zsibbadtság veszi át helyét.

Miután lecsillapodok odalépek íróasztalomhoz, fiókjából kiveszek egy pengét. Felemelem az éles szerszámot és nekiesek bal karomnak, ott vágok ahol érem, míg ki nem töltöm dühömet. Ebben kórosan hasonlítok apámra… És emiatt gyűlölöm magam