Kinyitom szemem. Sötét van… ijesztően… ily feketeség még sosem vett körül, félelmetes. Hol vagyok? Felemelkedek, kiérek a fény hazug világába. Még feljebb reppenek. Egy teremben vagyok, emberek közt, kettesével, hármasával beszélgetnek, mind fekete ruhában. Végigjáratom tekintetem a helyiségen…középen egy sötétbarna koporsó fekszik. Magamra nézek… magam? Rá kell döbbennem, hogy nincs többé testem… már nem vagyok más mint egy… egy…lélek? Nem is tudom…Mi vagyok én? Tudatom és emlékezetem hozzáköt még testemhez, de az nincs velem. Azt hiszem ezért mondhatom, hogy nem vagyok más, mint  lélek! Ezek szerint sikerült… beteljesítettem végzetem. Még most is emlékszem… a hirtelen égető fájdalomra, s az utána gyorsan karomba tolakodó zsibbadó érzésre, a vér édes ízére, ó, ha még egyszer érezném… de már nem fogom. Felébredek kalandozásomból, közelebb siklok nyughelyemhez, durva fából készült, szálkák meredeznek a plafon felé. Ennyit érek én- gondolom keserűen magamban, vajon mit szólnának a jelenlévők, ha tudnák, hogy minden mozdulatukat árgus szemmel követem? Megnyugtató, hogy nem tudják, így mindenki a saját arcát mutatja, nem azt ami mögé néhányan több éven át bújtak. Egy kis sarokba röpülök, ahonnan mindenkit láthatok. Két férfira leszek figyelmes, közelednek a koporsó felé, két végére állnak…és leveszik a fedelet. Amint lerakják az egyikük felszisszen „A fenébe, szálka ment a kezembe” Senki sem törődik vele, közelebb lépnek üres testemhez. Én is közelebb húzódok. Nyomban feltűnik, hogy…valami nem stimmel! ’Mi? Hogy történhetett? Ki merészelte!?’ Ha lenne arcom most biztos döbbenetet sugározna, de így csak gondolataim maradnak. ’Mégis…hogy lehetséges ez? Tisztán emlékezetembe vésődött minden, és nem, nem így haltam meg!’- dühöngök belül. Közelebb siklok, már-már megérintve arcomat, ha ez lehetséges egyáltalán. Hátha rosszul láttam, de nem… Bele kell nyugodnom, hogy testemről eltűnt a felszabadulás örömteljes mosolya, pedig biztosan… biztosan tudom, hogy még az utolsó pillanatban is mielőtt kinyílt testem börtönének ajtaja mosolyogtam…Nem, nem akartam hogy így lássanak utoljára e föld színén, akartam, hogy tudják, hogy én igenis boldog voltam, amikor megtettem, örültem neki, hogy legbensőbb zsigereimbe is bátorságot tudtam önteni, hogy megtehessem, és most… Végigfuttatom tekintetem a testemen. Fekete ruhába öltöztették, melynek ujjai leérnek tenyeremig. Nem akarják látni…Hát ez az oka, hogy önfeledt mosolyomat is letörölték ajkaimról. Még most sem tudják elfogadni, hogy én így akartam. Még most sem értik… Egyesével mindenki tekintetébe belebámulok érzelmek után kutatva, néhányan sötét lepel alá rejtik arcukat. Vajon avégett, hogy örömüket leplezzék? Talán… A többiekről semmiféle érzelmet nem lehet leolvasni, komoran állnak. Visszaemelik és lezárják koporsómat. Négy férfi lassan vállára veszi és kiviszi a sírgödörhöz. Követem őket, akárcsak az összegyűlt emberek. A sírnál már vár a pap, elmond egy rövid és unalmas imát, sohasem értettem miért is van erre szükség, hisz a megboldogultnak már mindegy hányszor is áldják meg, ő már csak halott marad. Ez a kis szertartás inkább az élőknek szól, a lelküknek, hogy az megnyugodjék, akár csak kiért siránkoznak. Eztán leeresztik testem, halk koppanás jelzi, mikor a mély gödör aljára ér a koporsó. Már kezdenék visszahúzni a földet, mikor egy kislány odalép sírom szélére. Tíz éves lehet. Göndör barna hajába bele-bele kap az enyhítő szellő, akárcsak fekete ruhácskájába. Vékony, csilingelő hangon megszólal:

-Bácsi, ne!- intézi szavait a paphoz, aki csak bólint.

A kislány egy szegfűt dob a koporsóra. Alig láthatón egy könnycsepp gördül végig arcán, mely követi a piros virágot.

-Szép álmokat- suttogja, majd távolabb megy és elveszik az emberek közt. A négy férfi gépiesen elkezdi betemetni a koporsót, mely holttestem rejti. Már rég betemették, és az emberek is elhagyták csupasz síromat. Én még mindig a kislányon töprengek. Még soha se láttam… Meghatott az a két szó… még sose mondott nekem senki se ilyet. Lebegek sírom előtt… egy árva virág sem díszíti. Csak az az egy…az kísér el túlvilági létembe, az viszont rejtve marad a szemek elől…az csak az enyém…