Kiállok az erkélyre. Felnézek a sötét felhőkre, néhol sötétkékben játszanak, máshol teljesen feketék. A pesti lámpák fénye narancsra festi a távoli fellegeket. Minden olyan nyugodt. Kitárom két karomat, hallgatom a tücskök ciripelését, időnként vakkantanak a szomszéd kutyák. A teljes csöndben tompa búgásra leszek figyelmes. Vajon honnan eredhet? Természettől biztos nem, lehet, hogy a mindennapok zöreje, mely már beleivódott lényembe és a részem? Próbálom kirekeszteni a hangot, de nem megy. Csak állok kint a meleg nyári éjszakában, és már fogalmam sincs mióta vagyok ott, tíz perce vagy fél órája, nem tudom, már nem is érdekel. A házak ablakaiból kihunyt a fény, az utcai lámpák álmosan pislognak. A már-már vágható csendet a szomszéd kutyák ugatása töri meg, de a mieink egy hangot nem hallatnak Hosszú percekig ugatástól hangos a környék, de egy árva lélek se kódorog az utcán. Kezd hatalmába keríteni a nyugtalanság. Mindig minden percben úgy érzem, mintha valaki a hátam mögött lenne, most is így érzek, hátra nézek. A sötét szobában semmi nem mozdul. De mégis… Mintha bármelyik pillanatban valaki mögém lopózna, és megkocogtatná vállamat. A gondolattól hidegrázás kerülget. A kutyák még mindig ugatnak. Vajon hogy viselkednék, ha mindez megtörténne, ha megfordulnék és egy idegennel találnám szembe magam… Sikítanék? Nem, nem tudnék sikítani, sosem tudtam, viszont néma se maradnék. Talán elordítanám magam, hogy „Anyaaa” Lehet, hogy gyerekesen és gyáván hangzik, de ezt tenném. Az ugatás még mindig nem szűnt meg és nem is halkult, az én kutyáim még mindig csöndesek. Aludatnak?- kérdem magamtól… Nem erre a hangzavarra fel kellett ébredniük… fel kellett…De akkor miért nem hallani mély öblös ugatásukat…Majd belém hasít egy gondolat, mely nem hagy nyugton, amit nem tudok kiverni fejemből: Egyáltalán fel tudnak kelni…?  Próbálom nyugtatni reszkető lelkem, de nem sok sikerrel. Eszembe jut az az éjszaka, mikor a riasztó keltett és én egyedül voltam a házban. Az a szörnyű éj, mikor valami megzavarta a mozdulatlanságot a házban. Az előszoba érzékelője mozgást észlelt. Lerohantam a kutyáért és beengedtem a házba. Emlékszem ahogy remegő hangon uszítottam. Aznap éjszaka megengedtem neki, hogy bejárja az egész

házat, ezt egyébként nem teheti meg. Orrával végig a földön szimatolt, ügetve ment végig a szobákon, de nem talált semmit, szerencsére. Most így utólag belegondolok, hogy mi lett volna ha az egyik helyiségben talál valakit. Lett volna esélye ha a betörőnél fegyver van? Beleborzongok a tudatba, hogy nem. És ha képes végezni a kutyámmal - aki valljuk be, eléggé agresszív – akkor velem játszva végezhetett volna. Akkor ott az agyam elborult, nem voltam képes józanul gondolkodni, csak azt tudtam, hogy a riasztó nem véletlen szólalt meg és hogy a környéken nem ez lenne az első betörés. Feleszméltem emlékeimből. Megint úrrá lett rajta a félelem, a kutyák még mindig ugattak, időnként hátra pillantottam, de semmit sem láttam., de éreztem, hogy valaki van ott mögöttem… és még sincs. Ez a folytonos szorongás időnként már kiborít, mindig az az érzés, hogy valaki figyel és valaki ott van a hátam mögött, megfordulok, hatalmas szemébe nézek, miközben kajánul vigyorog… Félelmetes. De nincs mit tenni ellene, úgy érzem, hogy ez a sírig fog kísérni.