Egyszerű sétának indult, ki az erdőbe, elfeledkezni mindenről és mindenkiről, elfutni a gondok elől. Csöndben lépdeltem a kaptatón, súlyos bakancsaim dobbanása volt az egyetlen nesz, mit fülem hallott. Egyenletes ritmusa megnyugtatott. Nem volt erőm gondolkodni, minden energiám arra fordítottam, hogy szaporán pakolgassam egymás elé lábaimat. Nem néztem máshová, csak a poros útra, szemem érzékelte hogy egyre több fény szűrődik be a fák zárt koronái között, úgy éreztem tisztásra érek. Nem néztem föl, egészen addig, míg ki nem értem az árnyas fák közül. Felértem. A csúcson vagyok, innen már csak lefele vezet út. Megállok a rét közepén, mely fürdőzik a Nap lágy sugaraiban, engem is csiklandoznak pajkosan. Megborzongok ahogy testem melegíti. Észrevétlenül mosoly lopódzik arcomra szemem csillog a boldogságtól. Itt vagyok, megcsináltam. Becsukom szemeim, arcom a fényforrás felé fordítom. Mikor már kellően felforrósodott testem magamhoz térek a bódulatból. A rét széle lankásabb, a lejtőt szakadék határolja. Lesétálok pereméig. Leülök a puha fűbe. Előttem terül  az összes környező hegy, s falucska. Elgondolkodok. Régen még talán leugrottam volna. Belevetettem volna magam a semmibe, és vártam volna a földre érést, mikor testem hangos roppanással kettétörik .Gyorsan kihesegettem ezt a szörnyű gondolatot fejemből. De… mégis… milyen érzés lehet repülni? Úgy kipróbálnám. Felállok egy közeli sziklára, kitárom két kezem. Szemeim lehunyva. Elképzelem ahogy egy hatalmas sas felém száll, megragad erős karmaival, és elrepít. Elvisz magával. Kinyitom szemeim. Megingok az alattam terülő mélységtől. Gyorsan lekászálódok a szikláról. Még egyszer visszanézek Elindulok vissza az ösvényen, a sűrű erdő fái között. Sokáig csak monotonan lépdelek. Nem akarok megállni, mert akkor agyamba ki tudja milyen sötét gondolatok kúsznának, de testem tiltakozik, nem akar tovább haladni. Nem engedek kérésének, már futok lefele, egyre gyorsabban, már-már azon gondolkodok, hogy meg tudok-e állni, és hogy hol fog véget érni utam. Alig van időm ezen rágódni, felbukok egy kiálló gyökérben, aztán csak gurulok le a hegyről, köveket sodrok magammal, majd egy hatalmas fa állít meg a száguldásban. Hallom ahogy gerincem hangosan reccsen. Kezeimre nézek, több helyen is felhozsolták őket a kövek, ruhám poros. Megpróbálom megmozdítani a fájdalomtól remegő testem. Nem megy. Kiáltok egyet, hátha hallja egy arra bóklászó ember. Majd felordítok a fájdalomtól, fáj minden, még a lélegzés is. Hát itt a vége. Mindennek. Itt maradok, örökre, gondolom. Bosszankodni kezdek, hogy miért nem fejjel ütköztem neki a fának. Úgy legalább nem kéne gondolkodnom, vagy azon nyomban magához ragadott volna az oly sokszor áhított kaszás. Mennyivel könnyebb lenne. Kavarognak fejemben a kuszábbnál kuszább gondolatok. Miért is nem ugrottam le a szakadékba, mikor lehetőségem lett volna rá. Bár nem tudhattam mi fog történni pár perccel később, de legalább boldogan haltam volna meg... Boldogan... Igen, biztosra veszem, hogy még itt az Isten háta mögött is rám talál a halál. Csak jönne már. Megpróbálok elaludni, de nem megy, túl ideges és feldúlt vagyok. Nem akarok gondolkodni, nem akarok már élni. Nem akarom túl élni ezt a balesetet. Biztosan béna lennék utána. Egyáltalán baleset volt? Szerencsétlen véletlen? Már nem tudom, semmit sem tudok. Csak fekszem tehetetlenül, kiszolgáltatva a sötét erdőnek, bár már oly mindegy. Lassan leszáll az éjszaka. A fák lombjai között homályosan látom csak a Holdat, mely derengve világítja meg a huhogástól hangos erdőt. Gyönyörű. Érzelmeim vihara lassanként elül, mellkasom egyre lomhábban emelkedik és süllyed, mindaddig, míg mosolyogva elalszok. Örökre.