Már sokat meséltem neki a múltamról. A boldog percekről. Mindig is próbáltam őt óvni a sötét gondolatoktól, de tudtam egyszer eljön az a pillanat, mikor rájön, hogy a rózsaszín köd nem a teljes valóság. És most eljött. Ott álltam előtte, pulóverem ujja felhúzva. Fehér bőrömön rikítottak a vörös hegek. Ő csak nézte, döbbent volt, ragyogó szemei elkerekedtek a látványtól. Látva arcát a sírás fojtogatott, de erőt vettem magamon. Láttam, hogy mondani akar valamit, de még ő se tudja, hogy mit. Mintha szégyellte volna mondani valóját. Majd kibukott belőle a kérdés:

-Megfoghatom?

Nem erre számítottam, de elcsukló hangon válaszoltam

- Igen.

Éreztem ahogy meleg parányi ujjai hozzáérnek a régi sérelmek okozta sebekhez. Az első érintésnél visszahúzta kezecskéjét, majd megkérdezte:

-Nem fáj?

Elmosolyodtam egy kicsit, nem akart fájdalmat okozni.

-Nem –hangzott a kurta válasz

Újra megérintette, lágyan simogatni kezdte csuklómat. Arca mintha azt mondta volna: „ ne félj, most már itt vagyok veled”. Majd hátrébb lépett egy lépést, és harcias hangon megkérdezte:

-Ki tette ezt veled?

Nem bírtam tovább visszatartani a sírást, szinte kirobbantak szemeimből a könnyek. Odarohant hozzám, átkarolta derekamat, és nyugtatott

-Ne sírj mami, ne sírj!

Nem bírtam megszólalni, de úgy éreztem talán így lenne helyes. Még kicsi, úgy se értené. Hosszú percekig némán álltunk, csak mellkasom zihálása törte meg a csendet, de egyre elhalt az is. Mikor lenyugodtam, leguggoltam elé, majd értetlen kis arcára néztem

-Menj aludni kicsim

Szó nélkül elment. Az ajtóban visszafordult, rám nézett, megint akart valamit mondani, de nem szólt semmit. Bement a szobájába.

Aznap este adósa maradtam lányomnak egy megválaszolatlan kérdéssel. Sokáig nem emlegette fel, évekig. De tudtam, hogy egy nap újra rá fog kérdezni. S ez a nap sem váratott magára az idők végezetéig. Az én kislányomból gimnazista nagylány lett. Egy csütörtöki nap volt. Tisztán emlékszem mindenre. Tél volt, az évben különösen zord telünk volt. Már sötétség honolt az utcákon, mikor dideregve léptem be az ajtón. Kabátomat felakasztottam, köszöntem neki:

-Szia kicsim!

Válasz nem érkezett. Gondoltam biztos discmant hallgat vagy tévézik, ezért hangosabban szólítottam.

-Nem kell kiabálnod anya, itt vagyok –lépett elő a konyhából

-Akkor miért nem válaszoltál? -kérdeztem dühös megdöbbentséggel

Tekintete bal csuklómra csúszott majd ridegen így szólt

-Te voltál ugye?

-Tessék?- próbáltam értetlenséget színlelni, de pontosan tudtam miről beszél

-Ugye te csináltad a hegeket a csuklódra?- egy kis szünetet tartott majd hozzátette- szándékosan

Az utolsó szó mintha mellbe vágott volna, hátráltam egy lépést

-Kicsim én…-kezdtem bele a mondatomba, de hirtelen sírni kezdett és berohant a szobájába. Hallottam ahogy a kulcs elfordul a zárban. Halkan odaléptem az ajtóhoz, hallottam a zokogását.

Másnapra kissé lenyugodott, de nem szólt hozzám. Aztán este mikor épp kakaót szürcsölve üldögéltem a kanapén leült mellém. Nem nézett rám, de megkérdezte:

-Miért?

A kérdés roppant egyszerű, de a válasz annál bonyolultabb. Egy percre elgondolkodtam, nem tudtam miként feleljek, egy „csak”kal nem intézhetem el a dolgot, hisz az lenne a legrosszabb

-Tudod kicsim…-szünetet tartottam, mert még magam sem tudtam a folytatást- van néhány ember aki így vezeti le a feszültséget –hadartam gyorsan, túl akartam lenni rajta minél hamarabb. Úgy tűnt megelégszik a válasszal

-Mivel?

-Tessék?

-Mivel okoztad a sebeket?

-Üvegszilánkokkal

Arca most megint döbbenetet tükrözött

-Üvegszilánkokkal?- kérdezett vissza, hangja mintha megremegett volna

-Igen- válaszoltam sóhajtva

-És…és…nem féltél?

-Mitől?

.Hát…hát… hogy vérmérgezést kapsz?

Ez megint egy olyan kérdés volt, amit jól át kellett fontolnom. Az igazság az, hogy akkor nem érdekelt a további életem, és ha azt válaszolom, hogy nem, akkor ő is ezt fogja gondolni.

-De

Úgy éreztem, mintha ez javítana a helyzetemen, közelebb húzódott, majd feltette az utolsó válaszra váró kérdést:

-És legalább élvezted?

Ereimben lehűlt a vér, arcom a szokásosnál is sápadtabb lett. Nem tudtam mit mondjak, agyam zakatolt, nem tudtam megszólalni a döbbentségtől. Erre nem voltam felkészülve.

Tátott szájjal meredtem a semmibe, majd a lányomra néztem, aki ebből mindent tudott.

-Értem- válaszolta közönyösen. Majd megkérdezte- Mami kérsz vacsorát? Csinálok tükörtojást.

Mit?- kérdeztem értetlenül?

-Tükörtojást- válaszolta mosolygós arccal.- Hányat kérsz? Kettőt vagy hármat?

-Kettőt- feleltem zavarodottan.

Többet nem esett szó a hegekről. Ő mindenre választ kapott amit csak tudni akart, és nem bolygatta tovább a múlt fájó emlékeit. Emiatt nagyon hálás voltam neki, az én kicsi lányomnak.