Egy köd lepte őszi éjjelen egy férfi olvadt a sötétségbe. Az utca lámpái haloványan pislákoltak, fényük csalogatta bogarak röpködtek körülöttük. Egyikük egy pillanatra megvilágította a fekete alakot. Magas, holtszín bőrű ember volt, éjszín ruháját feszítették az izmok. Hűvös szél zörgette meg a fák elsárgult leveleit. A házak ablakai vakon meredtek a semmibe. Hirtelen cipőkopogás törte mag a már-már tapintható csendet. A léptek zaja egyre erősödött. A távolban egy karcsú alak körvonalai kezdtek kirajzolódni, minden bizonnyal egy nő közeledett. A férfi csak figyelte a csinos nőt, aki most megállt előtte. Egymás szemeit fürkészték pár pillanatig, majd a nő szinte rávetette magát a férfi ajkaira, aki visszacsókolt. Hosszú percekig elvesztek egymás szájában, majd a férfi lejjebb csúszott és a nő nyakára lehelt forró csókokat, időnként bele-bele harapott, közben jobb kezével a nő tarkóját simogatta. Majd jobb kabátujjából bicskát rántott és elmetszette vele a nő nyakát, az felsikoltott fájdalmában. A férfi mohón neki esett a vérző sebnek, áldozata ujjai görcsbe rándultak, minden izma megfeszült, teste nem szabadulhatott az izmos karok erős szorításából, arca soha nem látott rémületet tükrözött. A férfi pedig csak nyelte és nyelte egymás után a finom kortyokat, közben lehunyta szemeit. Átadta magát a gyilkolás élvezetének és a vér ízének. A vérzés lassan csitulni kezdett, a nő karjai is szép lassan elernyedtek, míg már fejét sem volt képes megtartani, s az hátrabukott. A férfi ajkai különváltak a végzetes sebtől. Ránézett élettelen testre. Gyönyörűnek vélte. A nő arca már belenyugvást, beletörődést sugárzott. Igen, megbékélt végzetével, szája kissé nyitva, mintha apró sikolyokat hallatott volna utolsó perceiben. Valójában végig némán tűrte támadója falánkságát. A férfi elengedte áldozatát, mely a poros földre zuhant, hangos puffanás jelezte mikor végső nyughelyére ért. A férfi kabátja ujjával letörölte szája széléről a vért és eltűnt a ködben.