Bíztam benne. Bár ez nem a legmegfelelőbb szó, de valami hasonló kapcsolat volt a köztünk. Mindkettőnknek gondjaink voltak, melyek szinte a sárba döngöltek minket. Mindketten rossz szokással próbáltuk enyhíteni fájdalmainkat, különböző módon. Mindketten próbáltuk titokban tartani, sikertelenül. Egyszóval sok közös vonásunk volt, mégis olyanok voltunk akár tűz és víz. Időnként beszélgettünk, őszintén. Reméltem, hogy ő legalább megért. De egy szürke reggelen elragadta tőlem. Kitépte kampóként kapaszkodó ujjaim közül. Én elfogadtam őt, olyannak amilyen, de ő nem volt képes ugyanezt megtenni, nem tudta megérteni, hogy nekem szükségem van rá. Ő nem tudja milyen érzés…mikor bőröm hozzá ér a jeges acélhoz…mikor metszi a vértől dagadó ereket a mélyen. Nem látta azt, mit csak kevesen, mikor a nyomában előtör az első kis csepp, majd patakká duzzad, kiönt medréből és szétterül holtsápadt csuklómon. Nem érezte még ízét mely talán a legfinomabb ezen az átkozott világon. Talán már csak ez nincs telitömve mindenféle mérgező anyaggal, nincs is rá szükség, hisz így is isteni. Nem tudja mitől fosztott meg. Mentegetőzött… hogy ő csak „jót akar… nekem” Hogy is tudhatná, hogy mi a jó…nekem. Hirtelen elöntött a méreg, végül sikerül úrrá lenni rajta és megőrzöm hideg vérem. Kértem, hogy adja vissza, rám se hederített. Nem mozdult, csak meredt maga elé, miközben discmant hallgatott. De tudtam hogy hall, és hogy érti, amit mondok neki. Mégis semmibe vett. Azt hittem elsírom magam, de ezt is sikerült megállni. Aztán megint dühödt és zaklatottá váltam, szerettem volna vérét venni, úgy megsebezni, hogy ne feledje, míg tüdeje kipréseli magából azt a bizonyos utolsót. De nem tettem. Nem mertem. Gyáva voltam, mint mindig. Csitítottam lelkem… Hát ennyi…nem tehetek mást. Mindig is ezt csináltam, ehhez értek a legjobban….visszafogni magam, majd mikor felgyülemlik bennem a sok szenny, magamon töltöm ki. Sajgott a lelkem. Már nem is az fájt, hogy elvette, hanem az, hogy rám se emelte tekintetét, hiába szólongattam. Mintha csak egy bábunak beszéltem volna Hiába közeledtem felé kedvesen ő ridegen és közönnyel fordult el tőlem. Talán nem is sejtette, de ennél nagyobb fájdalmat nem i okozhatott volna. Dühödt szívem mostanra lenyugodott. Üresség tátong azon a helyen, hol ő volt. Nem fogja betölteni azt a helyet senki, tudom. De ezek után már nem is akarom