Kinn ülsz a hideg, sötét éjszakában magadra hagyva. Görnyedt hátad a hófehér falnak támasztod. Ott a penge a kezedben. Az ablakon kiszűrődő puha fény megcsillan acélos szürke testén. Játszol vele, vékony ujjaid között forgatod. A házból hangokat hallasz. Vidám hangokat. Nevetnek… felhőtlenül. Alig tudják abbahagyni. Valamikor te is köztük voltál, de rájöttél, hogy ez nem te vagy, nem bírsz velük derülni a sok butaságon, esztelenségen… megelégelted, s most inkább egyedül tengeted kopár napjaid. Még most is kacagnak, idegesít! Nem vagy képes elviselni! Undorít az emberek hülyesége! Lejátszódik agyadban egy kísérteties képsorozat. Gyorsan peregne előtted a kockák, agyad közben vadul zakatol, ereid kidomborodnak bőröd alól, kezeid reszketnek. Letekered az éjszínű kendőt csuklódról. Fehér és vörös hegek bújnak elő alóla. Gyönyörűnek találod, mégis fájdalmasan nézed őket, pedig te magad vágtad mindet. De nem a sebek fájnak, hanem az emlékek, amelyek miatt ezeket az ékeket csináltad. Arra gondolsz, hogy a következő lesz az utolsó. Felemeled az éles pengét. Ez lesz utolsó találkozása gyertyaként világító bőröddel. Furcsa… máskor alig tudod visszatartani könnyeidet, de most nem akarnak előbújni sötét szemeid rejtekeiből. Biztos kézzel tartod a pengét, igen… határozott vagy, elszánt. Lesújtasz. Vörös véred szétterül sovány karodon. Még egy pillanatig meredten bámulod, majd másik kezed segítségével feltápászkodsz. Elfeketetedett ajkaid végzeted sebére tapasztod. Ennél az íznél nincs fenségesebb. Teszel pár lépést. Az ajtó előtt megállsz, máskor oly könnyedén nyitottad ki, de most nem akar engedni a zár. Erőfeszítésed végül diadalmaskodik felette, s nyikorogva kitárul. A bent és kint közti fal leomlik, a közted és a többiek közti űr szerte foszlik. Belépsz a szobába, a szobába mely pár perccel ezelőtt még vigasságtól harsogott. Végig nézel az arcokon. Megdöbbentséget látsz szemükben, igen meglepődtek…értetlenek. Nem tudod miért. Számíthattak rá, tudhatták, hogy egyszer megteszed, hisz sejtették, hogy gondolataid és álmaid sötétek. Ott állsz, a kör közepén. Szád széléről lecsurog a vér álladig, s onnan a fehér szőnyegre hullik. Térdre rogysz, senki se mozdul, némán merednek megtört valódra. Nem segítenek, nem lep meg, nem is számítottál.. Vérző kezed elemeled szádtól, térdedre helyezed. Hosszú fekete hajad belelóg a mély sebbe, a vér vörösre festi a tincseket. Gyönyörű látvány. De nem élvezheted sokáig. Fejed elnehezül, a fájdalom tompulni kezd, halántékod őrült táncot lejt, tested nem tudod megtartani. Hátrazuhansz a véráztatta szőnyegre. Mielőtt szemeid örökre lecsukódnának egy örömteli kacajt hallasz…