Ismeretlen sötét utca. Magas, fekte lepelbe burkolózó tömbházak. Csupán néhány ablakból sejlik fel némi kékes, túlvilági fény. A Hold ma nem mutat utat a kihalt utcákon kóborló gyermekeknek. Ők meghúzódnak egy egy koromfekete sarokban s várják hogy a Nap előbukkanjon az egyik bérház teteje fölött, s megvédje őket a sikátorokban lakó fura alakoktól. Az olyan tagbaszakadt emberektől, mint te vagy. Teszel egy lépést, majd még egyet s még egyet. Nem tudod merre tartasz, de nem is érdekel. Itt most nem az számít, hogy hova érkezel, hanem hogy minél távolabb legyél ettől a fertőtől, ami megmérgez téged is… a város, az emberek… Valaha még te is beálltál a sorba, s húztad az igát, de ennek most vége. Elég volt belőle. Szabadulni akarsz, érzed, hogy kezed ökölbe szorul, szaporábban veszed a levegőt, majd futásnak eredsz. Percekig rohansz az egyenes, sötét úton. Egy lelket se látsz a járdákon. Bolondok, gondolod. Hisz ez a sötét utca… ez visz a fényre, ez jelenti a menekülést a világ elől, a gondok, problémák elől. Csak annyit kell tenni, hogy végigmész rajta, s kijutsz a ebből a mókuskerékből. Erre gondola, egy halovány mosolyra húzódik a szád. Igen, nemsoká vége ennek az egésznek, gondolod, eszeveszettül rohansz, tested már rég kimerült, de tudja, hogy ha még egy picit bírja az iramot megnyugvásra lelhet. És igen, már látni éled a fényt az út végén, ahol a bérházak sora véget ér. A mosoly most szétterül arcodon, kigördül egy örömkönnycsepp szemed sarkából. Végre…végre ideértél, elérted. Futsz, míg meg nem látod…Vakító sárga fény jelzi: „Boldogság Szigete” Igen. Felirat. Bérházon. Zsákutca. Utazási iroda. Nincs tovább. Ennyi volt. Lábaid átadják magukat a kínzó fáradtságnak. Összeesel. Agyad vadul zakatol, hörögve kapkodsz levegő után.  Majd holnap….