Előtöri

Attila  2010.06.05. 19:11

A nevem Werdon Keed. A Birodalom megalapítása előtt huszonöt évvel születtem, egy félreeső peremvidéki bolygón. Feudális rendszerű kis porfészek volt, neve említésre sem méltó. Ezen a planétán jöttem a világra egy középnemesi család középső sarjaként. A kishúgom születése után én kaptam a legkevesebb törődést, hiszen bátyám, mint az elsőszülött, húgom pedig, mint a legkisebb volt a kedvenc. Ennek ellenére mindent megkaptam, és így is sok szeretetben volt részem, ezért nagyon szerettem a családomat. Apám, halála után pedig bátyám sok mindent tanított, sok időt töltöttünk együtt. Kistestvéremmel is sokat játszottunk, és ő felnézett rám, ahogy én a bátyámra. Az elemi iskolában jó tanuló voltam, nem a legjobb, de csak azért, mert szinte soha nem tanultam, abból éltem, ami órán rám ragadt és ami a tananyag egyszeri olvasásából megmaradt emlékezetemben. Néhány barátra is szertettem, s bár ellenszenvvel viseltettem a nonhumán fajok ellen, különösebb bajom sem ekkortájt, sem a középiskolában eltöltött első két év alatt nem volt velük.

Fontos epizód volt életemben, a leghatalmasabb szerelem amit valaha éreztem. Csodaszép, kedves lányba szerettem bele, aki évfolyam társam volt. Sok időbe tellett, mire vettem a bátorságot, hogy odamenjek hozzá és beszéljek vele, de végül megtettem. A dolgok egész jól alakultak, legalábbis én úgy gondoltam. Verset is írtam neki, s sétáltunk is, ám végül elutasított. Hatalmas traumaként ért, s úgy éreztem belepusztulok. Életkedvem elment, szinte depresszióba estem, s csak nagyon nehezen tettem túl magam rajta. Onnantól kezdve annyira nem is figyeltem a lányokat, egyszerűen nem akartam szerelmes lenni, nem akartam még egy ilyen hatalmas fájdalmat átélni.

Második évfolyamos és tizenhat éves voltam, amikor kitört a háború. A csaták nem érintettek minket, de az eseményeket figyelemmel kísértük. A családom és én a köztársaság mellett foglaltunk állást, így igen kellemetlenül érintett, hogy az utolsó évben, nem sokkal a háború befejezése előtt a szeparatista erők értek el hozzánk először. A megszálló csapatokat egy Neimoidian vezette. Éppen az iskolából tartottam hazafelé, mikor megláttam a közeledő droid tankokat. Sikerült beugranom az út menti árokba, s onnan figyeltem az elhaladó fegyveres droid erőket. Bő félóra volt mire a konvoj véget ért, ez idő alatt végig ott lapultam a gazban. Miután kellően eltávolodtak, indultam csak tovább. Jó másfél óra járásra volt az iskolámnak otthont adó település szülővárosomtól, ezt az utat gyalog tettem meg minden alkalommal, így most is így folytattam utamat.  Egy óra séta után már láttam kicsiny településünket, ahonnan sűrű fekete füst szállt fel. Jobbnak láttam elrejtőzni a várost körülvevő hegyekben, ahonnan remek rálátásom nyílt az otthonomra. Egész éjjel ott rejtőzködtem, nem féltem, egész kicsi koromtól sokat jártam erre s kiválóan ismertem a környéket. Reggelre a szeparatisták továbbálltak s én végre lemerészkedhettem. Szülővárosom, az otthonom romokban hevert, mindenütt égett hullák, s csak kevés szétlőtt harcidroid. Nem csata volt ez, hanem egyoldalú küzdelem. A megszállók valóságos mészárlást rendeztek. Aggódva értem abba az utcába, ahol a házunk állt. Legnagyobb félelmem vált valóra, otthonom romokban hevert, s megtaláltam húgom, drága húgocskám és szeretett szüleim holttestét. Egyszerre voltam bánatos, s dühös. Nem a droidokat utáltam, azok csak lelketlen gépek. Azokat gyűlöltem, akik irányították őket. Ekkor hatalmasodott el a nonhumán fajok iránti gyűlöletem, mely később rögeszméssé vált. Egyetlen élő rokonom a bátyám maradt, így úgy döntöttem őt kell megkeresnem, s együtt talán átvészelhetjük a bajt. Ekkortájt a fővárosban tartózkodott, így hát arra vettem az irányt. Nem messze a fővárostól éltünk, alig másfél napi gyaloglásra volt. Amikor csak tehettük gyalog közlekedtünk, mert bár megvolt a szükséges technika, konzervatív bolygóként jobb szerettük az egyszerű dolgokat, a közlekedésben legalábbis mindenképp. A fővárosba nem jutottam el, az egyik útba eső településen elmondták, hogy a megszálló erők porig rombolták. Nem értettem miért ez a pusztítás, utólag jöttem csak rá, hogy talán azért, mert a szakadárok vesztésre álltak, se minél nagyobb kárt akartak okozni mielőtt végleg elbuknak. Bizonyára bátyám is meghalhatott, így egyedül maradtam, s magányosan éltem egy menekült táborban, egészen addig, míg a háború véget nem ért, s leállították a droidokat. Az áldott jó Palpatine császár kikiáltotta a Birodalmat, s lehetőségem nyílt Corruscantra utazni, s ott befejezni tanulmányaimat. Ekkor huszonkét éves voltam, munkám nem volt, így jelentkeztem rohamosztagosnak. Egész jó fizikumú voltam, így felvettek a motorosok közé. Nagyon megerőltető, fárasztó és olykor kegyetlen kiképzésem volt, de huszonnégy éves koromban közlegényként beosztottak az egyik csillagrombolóra. Az elkövetkező egy évben aztán megláttam a Birodalom igazi arcát. Nem egy bolygót kellett erőszakkal rávenni, hogy elfogadja, mostantól a Császár oltalmazó keze alatt élnek. Legalább olyan mészárlásokat hajtottunk végre, mint annak idején a droidok, de mivel ezeket legtöbbször idegen, nem ember élőlények ellen követtük el, nem éreztem megbánást, sőt még bizonyos fokig örömet is leltem benne. Szívem porait, melyet még a lány tört össze, a csaták szele végleg elfújta.

Sok ütközetben részt vettem s sikerült osztag parancsnoki rangra felküzdenem magam. Két év után peremvidéki őrjáratra helyezték át a csillagrombolót melyen az az egység szolgált, aminek tagja voltam. Az őrjáratok nem voltak túl mozgalmasak, egyedül a motoros felderítések okoztak örömet, ha ezek nem lettek volna, az unalom megölt volna. Közel fél évnyi eseménytelen járőrözés után végre történt egy izgalmas dolog, mely később az életembe is komoly fordulatot hozott. Azt a hírt kaptuk, hogy egy rebellis csoport abban a szektorban toboroz tagokat, ahol szolgálatot teljesítünk, A feladat az volt, hogy derítsük fel kik a destruktív személyek, s likvidáljuk őket. Az én osztagomat küldték el a bolygóra, melynek nevét nem árulták el. Mikor megérkeztünk, s elhagytuk a hajót döbbentem rá, hogy ez az a planéta, melyen születtem. Azonnal emlékek törtek rám. A régi sérelmek, a droidok mészárlása és a szeparatisa uralom, a felszínre törtek. Féltem, hogy egy esetleges lázadás hasonló vérontást válthat ki hazámban, ezért személyes ügyemnek éreztem a szélsőségek előkerítését.

Mivel én voltam az osztag parancsnoka, nekem kellett kitalálnom egy épkézláb haditervet. A következő megállapításra jutottam. Az Aratech-eket ócska robogókra, az egyenruhát szakadt köpenyekre cseréltettem le, majd szétküldtem a katonákat, hogy derítsék fel az egyes régiókat. Saját magamnak szülővárosomat és környékét osztottam be.

Jó volt látni régi otthonomat, egy két régi arcot is felismertem. Sajnos feladatot teljesítettem, ezért nem fedhettem fel magam, ám inkognitóban azért szót válthattam némelyikükkel. Sajnos a lázongó személyeket nem sikerült fellelnem, ám mielőtt visszatértem volna a hajóhoz, miért is ne alapon betértem fiatalkorom egyik kedvenc bárjába. Csöndesen iszogattam italomat, s élveztem, hogy egy kicsit kiszabadulhattam a hadsereg mókuskerekéből. Ivás közben figyeltem a vendégeket. Szívem legmélyén tudtam, azért vagyok még itt, mert valakit látni akarok. Ezt a valakit fel is fedeztem az egyik asztalnál. A lány, akibe egykor halálosan szerelmes voltam egyedül ült az egyik asztalnál, s személyi számítógépén dolgozott. Úgy helyezkedtem, hogy jobban megnézhessem magamnak. Ugyanolyan gyönyörű volt még most is. Haja még mindig mámorítóan gyönyörű hullámokban omlott vállára, szemei, azok a gyönyörű barna szemek úgy ragyogtak akár a legszebb drágakő. Szívem hevesen dobogott, torkomban gombóc képződött, s tenyerem izzadt. Bár szívem összetört, éréseim cseppet sem változtak iránta. Végül összeszedtem a bátorságom, s odamentem hozzá.

-Szép napot hölgyem! – köszöntem rá, mintha idegen volnék.

-Önnek is! – hangja még mindig olyan bársonyos volt, szinte simogatta az ember fülét. – Miben segíthetek?

Fel sem pillantott a munkájából, ezért továbbra is ismeretlenként beszéltem.

-Éppen erre jártam, s megláttam magát. Gondoltam ilyen csinos hölgy miért ül itt magányosan, ezért idejöttem.

Ekkor már rám pillantott, néhány másodpercig, melyek nekem óráknak tűntek, csak nézett, mielőtt megszólalt.

-Werdon? Tényleg te vagy az? Istenem ezer éve nem láttalak.

-Örülök hogy megismersz még- feleltem mosolyogva. -Bizony, rég volt már a mi kis khm… románcunk-

A lány lesütötte pillantását.

- Remélem nem bántottalak meg nagyon. Úgy eltűntél az eset után. Aztán meg jött az invázió, azt hittem meghaltál.

-Amint látod mint élek, s örülök hogy téged is élve látlak. Nem változtál semmit, csinos vagy még mindig.

-Te viszont megváltoztál. Most valahogy magabiztosabbnak tűnsz. – végignézett az öltözékemen, majd témát váltott.- Mond csak, mivel foglalkozol éppen?

Egyenlőre nem akartam megmondani az igazat, ezért csak felületes választ adtam.

-Motorozgatok. És te?

-Hivatalsegéd lettem. Tudod mindig is a hivatalban szerettem volna dolgozni.

- És elérted amit akartál. A családod hogy van? Egy ilyen csodás lány biztos nincs egyedül.

Szerelmem zavartan felnevetett.

-Tévedsz, most éppen nincs senkim. Neked?

-ÁÁh, sajnos nincs időm ilyenekkel foglalkozni.

-Túl elfoglalt vagy a szerelemhez?

-Meglehet… - elbeszélgettük az időt. Indulnom kellett, ezért búcsúzkodni kezdtem- Sajnálom de mennem kell.

-Visszajössz még?

-Remélem. Hol talállak meg?

-Napközben a városházán. Ég veled!

-Ég veled! Remélem mielőbb újra összefutunk.

Sietve fizettem, s visszatértem a hajóhoz.

Utolsó előttiként érkeztem a táborba. Jól összeszokott csapatként egészen késő éjjelig könnyed csevegéssel telt az idő. Én azonban most nem beszéltem. Aratech-em egyik folyton meghibásodó alkatrészét javítgattam, ám gondolataim folyton elkalandoztak a lány irányába. Eddig nem is tűnt fel mennyire hiányzott, most viszont ismét úgy éreztem, nem tudok élni nélküle. Végül, mikor a többiek lepihentek, magam is nyugovóra tértem. Másnap ismét szétszéledtünk, hiszen ahhoz, hogy megbízható információkra tegyünk szert, hosszabb időt kell eltölteni itt.

Ismét régi otthonomba mentem, de a küldetés már nem is érdekelt, csak a lány foglalkoztatott. Ismét betértem a bárban és ott vártam, egészen ebéd időig, mikor is megérkezett a lány. Amint meglátott, leült hozzám. Én álltam az ebédjét, s ismét jót beszélgettünk, ahogy az elkövetkező napokban még sokszor. Bő egy hét után ismét abban a bizonyos bárban étkeztünk szerelmemmel, s a beszélgetés érdekes útra terelődött, ugyanis szóba került a Birodalom. Nem mertem neki elmondani az igazat, mert féltem, ha megtudja, része vagyok a gépezetnek, elidegenül tőlem, most hogy olyan jól alakulnak a dolgok vele. Ezért azt hazudtam neki, hogy ellenzem a birodalmat, zsarnokságon alapul, s a hatalmas haderő rettegésben tartja a bolygórendszereket. Ő is hasonlóképpen szólt, azzal a különbséggel, hogy őszinte meggyőződéssel hitte ezt.

-Tudod, mifelénk senki sem ért egyet a Császárral. Azt rebesgetik, már megkezdte a nem ember fajok szervezett kiirtását. Ez szörnyű Werdon, annyi ártatlan lélek hal meg hiába. Neked elmondom, mert bízom benned. Nemrég kezdtünk el szervezkedni, hogy visszavághassunk a Birodalomnak. Meg kell akadályoznunk az Uralkodót, mert ha ez így folytatódik, előbb utóbb nem lesz szabad szeglete a galaxisnak. Talpraesettnek tűnsz, talán segíthetnél…- szólt, s ragyogó tekintetével mélyen a szemembe nézett.

Leszegtem pillantásom.

-Talán…Egy biztos, mennem kell.

-Hová mész ilyenkor mindig? Ha sokáig vagy itt, lakhatnál nálam is.

-Nem lehet, sajnálom. Holnap találkozunk, ég veled!

-Szia!

Érzelmektől túlfűtve tértem vissza a táborba. Válaszút elé érkeztem, a szerelmet választom, vagy a Birodalom iránti hűséget. Egész éjjel ezen rágódtam, tomboltak bennem az érzelmek, aludni sem tudtam. Reggel szóltam a katonáimnak, hogy maradjanak a táborban és készítsék fel a robogókat, holnap akció lesz. Ezután, még mindig álruhában, elindultam a városba. Nem az étterembe mentem, hanem egyenesen a hivatalba, a szerelmemhez. Igazán meglepődött, amikor meglátott, de mikor elmondtam miért jöttem, arcán boldogság ragyogott.

-Úgy örülök, hogy csatlakozol. Ma délután be is mutatlak a többieknek, most viszont dolgoznom kell. Pár óra és elmehetek.

-Akkor később majd benézek.

A városban sétálgattam, míg eljött a találkozó ideje. Egy városszéli ház pincéjében volt a rejtekhely. A felkelő csoport két tucat meggyötört, de erős emberből állt. Nők és férfiak egyaránt voltak benne. A lány bemutatott a csoport vezetőjének, egy korombéli fess fiatalembernek, majd elment, hogy elintézzen valamit. A vezető az irodájába invitált. Leült az asztala mögé de engem nem kínált meg hellyel.

-Nos… Werdon, szóval csatlakozni szeretnél hozzánk?- szólt.

-Igen. Elegem van Birodalom szennyéből.- olyan jól ment már a hazudás, hogy szinte el is hittem amit mondok.

-Ahyla rengeteget áradozott rólad, de vajon tényleg megbízhatunk benned?

-Természetesen.

-Honnan ismered?

-Ahyla-t? Még iskolás koromból. Évfolyam társam volt.

-Vagy úgy… Nos, hagy mondjak neked valamit. Ahyla az enyém, engem szereted. Nem szeretném elveszíteni, úgyhogy jobban teszed ha elmész.

-Úgy gondolom, hogy az ő joga eldönteni kit szeret, és nem a tulajdonod- feleltem indulatosan.

-Megismétlem. Ő az enyém! Most pedig menj innen, mielőtt visszajön. A saját érdekedben.

-Fenyegetsz?

-Félsz?- miközben kérdezett, benyúlt az asztala alá és egy pisztolyt vett elő, amit rám fogott.- Most pedig tűnj el.

- Dögölj meg!- ordítottam, majd kirántottam a saját fegyveremet, s rálőttem. A lövéstől, mely hasba találta, elvágódott s elejtette a pisztolyt. –Áruló vagy- sziszegtem a fogaim közt, s közelebb sétáltam hozzá. -Ahyla az enyém,- súgtam a fülébe, majd fejbelőttem.

Ekkor lépett be szerelmem. Döbbenten nézett hol rám, hol a füstölgő fejű hullára. Arcára döbbenet ült ki, látszott nem tudja elhinni amit lát. Odasétáltam, s a vállára tettem a kezem, de ő elhúzódott. Szólni akartam, de sírva fakadt.

-Mit tettél Werdon? Miért? – zokogta.

-Én…

-Menj el, menj és ne is gyere vissza!

-De…

-Menj, Werdon! Ha megtudják, hogy te voltál, megölnek. Menj!

Kisétáltam a szobából, ki a főhadiszállásról, vissza a táborba.

-Indulásra felkészülni! –ordítottam az embereimnek, majd gyorsan felvettem a testpáncélomat.

Mikor kiértem, katonáim már a motorjaikon ültek. Felszálltam saját járművemre, s a csapat élén haladva megindultam a városba. Maximális sebességgel haladtam, elszántan és magabiztosan. Még soha nem voltam ilyen eltökélt. Hamar beértünk a városba. Az emberek ijedten néztek ránk. „Féljenek csak!” Percek alatt elértem a lázadók rejtekét. A motor még le sem állt teljesen, de én már leugrottam róla, betörtem az ajtót, s válogatás nélkül tüzelni kezdtem mindenkire, akit megláttam. Embereim nem kérdeztek, csak követék a példámat és lőttek mindenkire. Minden szobába bementünk és mindenkit kivégeztünk. Nem éreztem sem szánalmat, sem megbánást. Mikor végeztünk néztem csak végig a hullákon. Magam sem tudom miért, de örömmel nyugtáztam, hogy szerelmem nincs köztük.

-Égessétek fel a helyet. Mindent semmisítsetek meg. Addig én jelentést teszek.

A katonák szó nélkül engedelmeskedtek, én pedig elindultam szerelmem lakására. Háza ajtaja előtt futottam össze vele. Mikor meglátott, legalább olyan döbbent volt, mint a gyilkosság idején.

-Velem kell jönnöd, Ahyla –szóltam.

-Te… te birodalmi vagy?- szólt szörnyülködve.

-Velem kell jönnöd, ez parancs!

-Átálltál a szörnyetegek oldalára? De miért?

-Végig velük voltam. Most pedig indulás, ha nem akarsz a barátaid sorsára jutni.

-Mi történt velük?

-Elég a fecsegésből! –megragadtam a karját, megbilincseltem, majd felültettem a motorra.

A táborban átadtam az őröknek, s meghagytam hogy zárják be, majd jelentést tettem.

-Sikerült felszámolnunk a lázadókat. A központjukat megsemmisítettük, a tagokat kivégeztük.

-Szép munka! Foglyok vannak?

-Nincsenek! Illetve… az egyik vezetőt elfogtam. Készséggel átadom önöknek, amint megérkeztünk.

-Kiváló! Elnyeri a jutalmát Keed.

-Köszönöm uram!- szalutáltam és megszakítottam az adást.

Rövidesen megérkezett csapatunk többi tagja, és visszatértünk a csillagrombolóra.

Mialatt mi pihentünk, megkezdték a lány kihallgatását. Néhány nap múlva a hajó parancsnoka személyesen keresett meg.

-Jó hírem van Werdon. –szólt- Corrusctantra hívták magát továbbképzésre. A tiszti iskolára kell mennie, ám előtte van egy fontos feladatom az ön számára. A fogoly sajnos nem hajlandó beszélni, ezért felsőbb parancsra ki kel végezni. Az ön feladata likvidálni az árulót.

A parancs fájdalmasan érintett. Szerettem, imádtam azt a lányt, de sajnos nem volt választásom.

-Igenis, uram!

Két rohamosztagos társaságában elindultam a börtönblokk felé. Útközben kavarogtak bennem az érzelmek. Szerettem azt a lányt, mégis elárultam kétszer. Hazudtam neki és megöltem azt az embert, mégis engem akart védeni, mikor elküldött. Szerintem ő is szeretett, de az elvakultságom miatt most oda jutottunk, hogy meg kell ölnöm. De nem akartam kivégezni, bántani sem bántottam volna sosem.

Elértük a börtön részleget.

-Várjanak egy percet- intettem a katonáknak, majd bementem szerelmem zárkájába.

Álltam és néztem, szólni sem bírtam, szívem hevesen dobogott, mintha csak most láttam volna először. A lány arca csodaszép volt, de meggyötört. Nem szólt, rám se nézett, csak ült. Kezem ökölbe, szorult, szívem görcsbe rándult.