VI. fejezet
Közelség

Reggel egymásba gabalyodva ébredtünk. Éjszaka valahogy eldőlhettünk, vagy nem tudom, mert most már feküdtünk egymáson. Mikor felébredtem, és megláttam, akaratlanul is felébresztettem. Elvörösödött.
-Bocsánat! – mondtam.
-Ööö… Az én hibám is…
Azután nem szóltunk egy szót se, csak megreggeliztünk (én találtam magamnak valami gyümölcsfélét, mivel gyerekkoromtól fogva utálom a halat), és elindultunk. Mikor megkérdeztem tőle, hogy hova megyünk, csak ennyit felelt:
-Egy félszellemhez.
-Egy olyan személyhez, mint te, csak ő nem a kutyafajtából. Igaz?
-Pontosan.
-Rendben.
És ezután (szintén) csak szótlanul bandukoltuk egymás mellett. Mikor beesteledett, még mindig nem értük el a „célunkat”, így megint letáboroztunk. De én előtte felfedeztem egy melegvizű tavat, és elhatároztam, hogy megmártózom benne. Ezt meg is mondtam neki:
-Láttam egy tavat, elmegyek fürdeni.
-Várj! Nem mehetsz el, megtámadhatnak! Még nem tudod használni az erődet!
Közel léptem hozzá, és a fülébe súgtam:
-Ha ennyire féltesz, gyere velem!
Erre ő hajtövig elvörösödött, mire én majdnem kifeküdtem a nevetéstől, de nem akartam, hogy bunkónak lásson, ezért csak szélesen mosolyogtam. Ő már visszanyerte eredeti bőrszínét, és odalépett hozzám, elég közel. Kb. 10 centi volt köztünk. Azt hittem, megcsókol. Már közeledett is egymáshoz a szánk, de ekkor ő észbekapott, és hirtelen arrébb húzódott.
-Sa-sajnálom…
Nem válaszoltam, csak rámosolyogtam. Aztán felkaptam a táskámat, és elindultam a tó irányába. Odaérve körülnéztem, majd levetkőztem. Nem tudtam, hogy figyelnek, és hogy valaki éppen rólam és a pucér testem látványáról szövi gondolatait…

Ó Istenem, de gyönyörű! A teste végtelenségig kecses, és maga a látvány… De perverz vagyok, nem bámulhatom! De… Nem tudom levenni róla a szememet. – ekkor egy dalt kezdtem énekelni:

-„Hidd el, hogy annyira félek én!
 Nem tudom, van e még remény.
Hogy egyszer majd engem úgy szeretsz,
Ahogyan kit sosem feledsz.

Nézem, ahogy alszol a vállamon,
Ébren vagyok, és álmodom.
Hogy egyszer majd végre véget ér,
Minden könnyem aludni tér.

Ha mondanám, nem hinnéd el,
A fájdalomtól sírni kell.
Ha mondanám, te csak jót nevetsz,
Ahogy gúnyolódik az értelem.
Pedig rég tudjuk már, hogy bolond aki sír,
De sokszor a szavad a szívembe véres tőrrel ír.

Várom, hogy hulljon rám az éj,
Senki nincs, csak a szél mesél.
Egy világról, ami tőled szép,
Bárcsak a szívedbe maradnék.

Nézném, ahogy alszol a vállamon,
Hiányzol, mégis jó nagyon,
Hogy hiszem még, és érzem még,
Álom, de veled lehetnék!”

Gyönyörű hangja van! Mégis… Úgy érzem, a dal rólam szól… Ugyan már, nem lehetsz ilyen öntelt, Inuyasha! Nem bírom tovább, oda kell mennem!

A víz a mellem fölé ért, és én elmerültem benne. Élveztem, hogy végre lefürödhetek. Gondolkodtam kicsit az egész helyzetemen. Bánt még, amit Takaya tett velem, de már nem annyira, azt hiszem, kezdem túltenni magam a dolgon. De viszont ez az Inuyasha… Felkavart. Tanácstalan vagyok vele szemben. Nem tudom, mit érzek iránta… Szeretem egyáltalán? Még nem mondom, hogy igen, de azt hiszem kis idő kell még hozzá, és olyannyira menthetetlenül szerelmes leszek belé, mint még soha senkibe. De kell ez nekem? Kell, hogy megint megbántsanak, hogy ott hagyjanak, mint egy letaposott virágot? Nem. De lehet, hogy nem lesz így. És ha mégis? Jaj, nem tudom, mit kezdjek ezzel a félszellemmel!
Megijedtem. Mert egy erős, izmos kar a derekamra fonódott. A férfi megfordított. És szembetaláltam magam a meztelen Inuyashával. De csak a felsőtestét láthattam… Csak álltunk ott, mikor közelebb húzott, és megölelt rendesen. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, a nyaka köré fontam a karjaimat.
-Miért? – kérdeztem suttogva.
-Meggondoltam magam. Itt leszek melletted, hogy megvédjelek minden percben, mindentől.
-De miért vagyok neked ennyire fontos?
-Ezt ne kérdezd…
-Miért?
-Mert nem tudom…
-Valószínüleg azért akarsz megvédeni, mert én vagyok az egyetlen, aki meggyógyíthatja azt a személyt. Aki a szerelmed. Eltaláltam? – és könnyes szemekkel hátat fordítottam neki.
-Most már nem vagyok biztos benne, hogy a „szerelmem”.
-Most már nem vagy biztos? És miért bizonytalanodtál el?
-Egy lány miatt, akit nemrég ismertem meg. Elmondom, hátha ismered: hosszú, fekete haja van, mindenféle színű szeme, kecses teste, telt ajka. Kedves, mosolygós. Rájöttél, ki az? – és ismét visszafordított felé, átkarolva a derekamat.
Mikor nem válaszoltam, ezt mondta:
-Te vagy az. Még nem tudom, mit érzek irántad, de ezt meg kell tennem. – és hevesen megcsókolt.
Még Takayanál is jobban smárol, ha lehet ilyet mondani. Olyan forrón nekem esett, hogy azt hittem, elégnek az ajkaim. Aztán befejezte, és a szemeimbe nézett. Én is viszonoztam a pillantást.
-A szemed újra melegséggel teli. Ezek szerint ez segített. – és megint megcsókolt.

-Csak azért csinálod, hogy jobban érezzem magam. – hitegettem magamat hangosan.
-Ezt te sem gondolod komolyan. – jelentette ki.
Aztán megint lesmárolt.
-De mi lesz Kikyoval?
-Honnan tudod a nevét?
-Nem tudom. De mi lesz vele? Hagyjuk meghalni?
-Nem hagyhatjuk. Meggyógyítjuk valahogyan.

Istenem, már megint hazudok! Kikyot Kagome lelke gyógyítja meg, de ha ő elveszíti a lelkét, akkor meghal! De nem tudom, kit szeretek…

-Nagyon izmos a mellkasod. – simítottam neki végig a hasán mosolyogva.
-Igazán?
-Igen.
-Neked pedig… - és itt megfogta az egyik lábamat, majd a combomtól egészen a talpamig végighúzta a kezét. – A combod, és a vádlid kőkemény. Ilyen nőt még nem láttam, akinek ennyire kemény testrészei lennének. Ez minek a következménye?

-Tudod, 6 éves korom óta táncolok. Elég keményen, ami azt illeti…
-Akkor nem csodálkozom.
-És te?
-Sok harcban volt már részem.
-Értem. – komolyodtam el.
-Ne szomorkodj! Mosolyogj, mert az megnyugtat. – és megint megcsókolt.
Majd több lett. Hihetetlen! Egy hete vagyok vele, de máris az olyan együttlétre készülünk. Ez egy kicsit sok nekem. De olyan jól csókol, Jézusom! Kagome-Lara! Embereld meg magad, és mondj nemet neki! Nemet nem mondok, hanem inkább…
És kitéptem magam a karjai közül, beúsztam nevetve a tó közepébe, és visszakiabáltam neki:
-Kapj el, ha tudsz!

Elmosolyodott.

Ezért érzek én iránta úgy, ahogy. Teljesen más, mint Kikyo! Okosabb, tehetségesebb, vidámabb… Igen!

Majd egy csobbanást hallottam, és a hátam mögött láttam, hogy felém úszik. Begyorsítottam, miután felmentem levegőért. Alig telt bele fél perc, utolért, és elkapta a derekamat, felhúzott.
-Rendben, te nyertél! – kapkodtam levegő után.
De ekkor meghallottam a mobilom hangját. A partra úsztam, és felvettem.
-Mondjad!
-Kagome-Lara!
-Takaya?
-Igen. Figyelj…
-Ne, ne kezd Takaya! Nem akarom hallani a kifogásodat!
-Nem kifogásolok semmit, mivel nincs mentség arra, amit veled tettem. Összetörtem a szíved. De tudd meg, nem akartam!
-Az nekem édes kevés, megtetted és kész! – kezdtem egyre nyomorultabbul érezni magam.
-De… Ha újra kezdhetnénk, soha többé nem tennék ilyet!
-Ha újra kezdhetnénk? Mi ketten? Olyan nincs már, Takaya! Tudod nagyon jól, hogy magadnak köszönheted ezt az egészet!
-Igen, de…
-Takaya! Kérlek! Találsz nálam jobbat is! Légy jó! – és letettem.
Kimásztam a vízből, magamra terítettem a ruhámat, és elvonultam egy fa mögé öltözni. Mikor kijöttem, Inuyasha is felöltözött, és nekem szegezte a kérdést:
-Miért zaklat?
-Bocs, de most szeretnék egy kicsit egyedül lenni…
-Azt ne mond, hogy igent mondasz neki! – futott oda hozzám, és elkapta a karomat.
-Engedj el, kérlek! Inuyasha, te is azt mondtad, hogy nem tudod, mit érzel irántam. Ezzel én is így vagyok. És neked még ott van Kikyo.
-De…

-Csak egy kis időt kérek, hogy átgondoljam ezt az egészet! – és megpusziltam, majd elmentem.

A fenébe! Olyan jól ment minden, amíg nem telefonált az a félkegyelmű! Lehet, hogy sejt valamit Kagome?