Lestat: Á, menjél már. Úgy nézek ki, mint egy angyal, de nem vagyok az. A természetbe sok magamfajta belefér. Gyönyörűek vagyunk, mint a gyémánt csörgőkígyó, vagy a csíkos tigris, de könyörtelen gyilkosok vagyunk.

Louis: Téged választott, mert nemtörődöm, hencegő és hiú vagy. Ó, nem azért mondom, hogy megbántsalak! Igazán nem! Mindenáron azt akarod, hogy lássanak, körülrajongjanak és megértsenek, ezért muszáj kutyálkodnod, és a feje tetejére állítanod mindent, mert hátha kiborul a pohár, és maga az isten jön le személyesen, hogy a nyakad közé sózzon. Nincs Isten. Ennyi erővel te is lehetsz az Isten.

Lestat: Louis meggyászolt, ezt elismerem. De hát ő olyan jól tud gyászolni! Úgy viseli a gyászt, mint mások a bársonyt, a bánat jól áll neki, mint a gyertyafény, a könyv illik hozzá, mint az ékszer.
No hát, rám egyik marhaság sem hat.

Lestat: Amikor egy nagy pohár narancslevet kaptam tőle, mohón felhajtottam. Hmmm, ennek már van íze: sűrű mint a vér, mégis édes és különös módon olyan, mintha magát a fényt inná.

Lestat: Én vagyok fajomnak eszménye - mondtam. - Én vagyok a tökéletes vámpír. Lestatot látjátok, ha engem néztek. Senki sincsen, aki túlragyogja ezt, amit láttok - senki! - Lassan fölemelkedtem. - Nem vagyok se az idő bolondja, se évezredektől megkövült isten, nem vagyok fekete malaclopós selma, sem szomorú vándor. Van lelkiismeretem. Meg tudom különböztetni a jót a rossztól. Tudom, mit teszek, és megteszem. Lestat vagyok, a vámpír. Nesztek a válasz, kezdjetek vele, amit akartok.